A TALÁLKOZÁS KULTÚRÁJA

Nagy Márta 

Tudom, sokat kell még fejlődnöm

Csaknem 25 éve dolgo­zom háziorvosként, és nagyon szeretem a munkámat. Azt szeretem a legjobban benne, hogy hosszan isme­rem a betegeket, a mun­katársaimat, lehet javítani a kapcsolatokon, mindig lehet újrakezdeni. Nagyon gazdag a tevékenységem­mel kapcsolatos életem, aminek a túlnyomó része valódi megtapasztalása an­nak, hogy Isten ma is mű­ködik az életünkben.

Egyszer azt tanácsolta valaki, törekedjek mindig arra, ha bárkivel találko­zom, mindig kapjon tőlem legalább egy „szeretet-injek­ciót”, ezt a munkám közben is megpróbálom élni.

Régebben nem szeret­tem járni a körzetemben lévő templomba, mert az utcán is, a templomban is találkozhattam a betege­immel. Úgy éreztem, nekik nincs közük a hitéletemhez, és kicsit a szégyenlősség is szerepet játszott. Aztán ahogy teltek az évek, egyre inkább vállaltam előttük is a hitemet. Mostanra a be­tegek nagy része tisztában van azzal, hogy én hiszek Istenben. Sokan jobban bíznak bennem, meg talán azt gondolják, hogy nekem Isten is segít.

Lakik egy család például a templommal szemben, de nem gyakorló keresztények. Mindegyiknek több komoly betegsége volt és van. Ami­kor egyszer náluk voltam, és próbáltam tartani bennük a lelket, a bácsi azt mondta nekem: „Bízunk a doktor­nőben, mert protekciója van ott”, és a szemben lévő templomra mutatott. Utána beszélhettünk arról, hogy a sok baj ellenére mégis men­nyi kis csoda volt az életük­ben, meg hogy imádkozom értük is.

Az egyik népes cigány család viselkedése sokat változott, amióta a körzet­ben dolgozom. A szülők mostanra már meghaltak, a négy gyermek, az uno­kák és a dédunokák renge­teg gondja-baja csapódott le nálam az idők során. A kapcsolatunk nem volt mindig felhőtlen, mert például számukra sokáig elképzelhetetlen volt az, hogy a rendelőben nyu­godtan várjanak a sorukra, valamilyen ürüggyel min­dig előre próbáltak tola­kodni. Ők nem tették meg a saját egészségük érdeké­ben azt, amit kellett vol­na, tőlem persze elvárták, hogy majd én megoldom a saját maguknak okozott bajt.

Isten különleges szerete­tének éreztem, hogy a szü­lők gyászmiséjén is részt vettem, mert a mi templo­munkban volt, áldoztam, ők pedig néztek, mert amúgy nem templomlátogatók. Azóta is tart a családdal a kapcsolatom, sokat „ne­veltem”, és néha konk­rétan is segítettem őket. Amikor időnként füstöl­gök, akkor is tudják, hogy megbocsátok, és alapvető­en szeretem őket. Ezt néha ki is használják, de nem bánom. Sokat alakultak, már kivárják a sorukat, tanácsot kérnek, többnyi­re dolgoznak, és viszony­lag jól megvagyunk.

Rendszeresen imád­kozom a betegeimért, és a rendelőben is pró­bálok a munka közben kapcsolatban maradni Istennel. Amikor eldön­töm, hogy kinek mi­lyen gyógyszert írjak, vagy hová küldjem, mit tanácsoljak neki, abba a pillanatnyi csendbe leg­többször belefér, hogy megkérdezzem Istentől, hogy „most mit szeret­nél, hogy tegyek?” Aztán engem is boldoggá tesz, amikor úgy érzem, Ő se­gít egy-egy bölcs tanács adásában, vagy egy jó döntés megszületésében, mert nekem magamtól nem mindig jutott volna az eszembe.

Tudom, hogy még sok-sok dologban változ­nom, fejlődnöm kell, de érzem azt is, ha Istenre figyelek, vezetni, segíteni fog ezen az úton, ahogy eddig is tette.

Fotók:

© Depositphotos.com/ Alexander Raths

© Depositphotos.com/ Ruslan Ivantsov

Új Város – 2015. május