Komolyzene, könnyűzene, tánc, vers, képzőművészet és fotóművészet egyetlen este műsoron!

Művészeti esten vettem részt. A közönség részé­ről pontosan senki sem tudta, mi vár majd rá, mit fog lát­ni, hallani a következő 2-3 órában. Ha az ember elmegy egy Mozart koncertre, tudja, hogy hallgatni fogja és nagyjából azt is, mit. Az előadás módját tekintve érhetik meglepetések, de ezen az estén nézőként sokkal kevesebb tám­ponttal érkeztünk…Ezzel együtt a közönség nagyon nyitott volt.

Hivatalosan az szólítható mű­vésznek, aki rendelkezik azon művészeti ágban elvégezhető leg­magasabb iskolai végzettséggel. Ennél árnyaltabb definíciók is vannak, rendszeresen előad, alkot profi szinten, de tény, hogy nem könnyű megfogni, mitől mű­vész a művész. Egy biztos, nem a végzettség teszi azzá! Ezen az esten az előadók, szerzők között szerepeltek profik és olyanok is, akik hobbi szinten foglalkoznak a művészet valamely ágával. Fel­szabadító volt számomra, hogy létezhet olyan szféra, ami teret ad azoknak, akiknek bár nem a szakmájuk, tagadhatatlanul te­hetséget kaptak az alkotáshoz, előadáshoz, és a mindennapi élet, munka, iskola mellett szeretnék ezt továbbajándékozni önmaguk kiteljesedésére – a szó legneme­sebb értelmében –, mások örömé­re, gazdagítására.

Ez a sokszínűség egy érdekes kérdést vetett fel bennem. Valójá­ban mi köti össze őket, mit jelen számukra ez a közeg, ahol szem­mel láthatólag együtt tették kö­zösbe munkájuk gyümölcseit?

– Mit ad a közösség egy individuális alko­tónak? – kérdeztem Forgács Zsuzsit. Egy zenekar folyamatosan együtt próbál, egy éne­kes mellé mindig kell kísérő, de aki rajzol vagy fest? Az hogyan lesz közösségi, mit tud a másik adni neki?

– Sok mindent. Próbálunk min­den évben csinálni egy ilyen estet, ez jó, mert nekünk is öröm, re­méljük, hogy a közönségnek is! Van konkrétum, amiért tudunk dolgozni, de leginkább a találko­zások. Amit szerintem mindenki a legjobban szeret, ezek a negyed­éves találkozók, ahol lehet beszél­getni… Sok laikus ember szokta kérdezni, miért jó, vagy mit adhat egymásnak ilyen sokféle művész? Inspirálhat például egy énekes va­lakit, aki rajzol. Mert a művészet olyan dolog, ami sokféleségével együtt mégis egy, és annyira ér­dekes, hogy ilyen sok különböző ember egyféleképpen tud látni valamit. Na­gyon sokat lehet tanulni mindenkitől, én ugyan­úgy tudok tanulni egy énekestől vagy bármi­lyen zenésztől, vagy fo­tóstól, mintha egy másik rajzostól tanulnék, tehát ilyen szempontból nincs különbség.

– Az nem zavaró, hogy van, aki egészen amatőr, van, aki meg ab­szolút profi?

– Vannak helyzetek, amikor za­varó tud lenni, de pont az ilyen beszélgetésekben ez nem ütközik ki annyira, főleg, hogyha minden­ki kellő alázattal viseltetik.

– Van köztetek rivalizáció?

– Én nem láttam még. Tudom, mire gondolsz, de úgy látom, hogy nincs, mert általában min­denki pont azzal a szándékkal van egy ilyen találkozón, hogy épüljünk egymásból.

Vári-Kovács Emese kérdésemre, „Milyen kapcsolatod van a többi művésszel, akik itt megjelentek? Miért nem csak énekesek és zené­szek jönnek össze itt egy közös­ségbe?” – a következőket felelte:

– Azért, mert aki egy műfajban alkot, azt automatikusan érdekli minden más művészeti ág, még akkor is, hogyha azt ő nem mű­veli vagy ahhoz nincs tehetsé­ge. Abból is merít inspirációt. A művészek sokszor egyféleképpen működnek és például ezt szoktuk megbeszél­ni, hogy ki, hogy old meg bizo­nyos krízise­ket, alkotói válságokat, mitől nyer inspirációt, hogyan építkezik. Ezek általában hasonló problé­mák, ezeket meg tudjuk osztani.

– A közösségi művészet egy cél?

– Gondolkodtam, hogy hova fog ez kilyukadni és arra jöttem rá, hogy nem lyukad ki sehova, ha­nem ez már maga az! Amit például egyikünk említett, hogy átküldik egymásnak a képzőművészek a képeiket – mit szól a másik hozzá, tehát szakmai beszélgetés is folyik köztünk. Amikor találkozunk, ak­kor ezeket szoktuk megbeszélni és egyszer egy évben összehozunk egy koncertet. Ennél sokkal többet nem tudunk, mert közben min­denki csinál mást is, nem annyira könnyű ennyi felől, ennyi embert összetartani, úgyhogy énszerin­tem ez már a közösségi művészet!

Durst Norbi a közösségi művé­szetről így nyilatkozott:

 – Elsősorban a kapcsolatokat jelenti, tulajdonképpen közössé­get, amit megpróbálunk formálni ezekből a művészekből, és ennek én próbálok tevékeny részese lenni. Úgy érzem, hogy igazából mindenki a maga mód­ján építi ezt a közös­séget. Az­tán itt van egy plusz is, vannak adottsága­ink, amit ingyen kap­tunk és próbáljuk ingyen is to­vábbadni.

– Mitől közösségi művészet és nem művészeti közösség?

– Én úgy érzem, azért nem mű­vészeti közösség, mert elsősorban nem a művészet a cél. Számunkra a középpontban inkább a kapcso­latok vannak. Tehát a művészeten kívül is próbálunk egymás életé­nek részesei lenni, ezért közösségi művészet.

– Ez folyamatban van? Vagy még az elején vagytok, és ez egy cél?

– Ahhoz képest, ahogy kezdtük, folyamatosan növekszik, ezt lehet érezni. Voltak közös produkciók már, ez megvalósul az előadások­ban is, de az élet egyéb területein is. Próbáljuk egymást támogatni, amennyire lehet, amennyi ener­giánk van erre, de szerintem ez megy előre.

Fialovszky Lacitól is megkérdez­tem: „Miért közösségi művészet, miért nem művészeti közösség?”

– Hangtechnikus vagyok és nap mint nap mozgok a zenei életben, mint szak­ember. Na­gyon sok profi pro­dukcióban vettem már részt, látom ezeket az embereket, akik tényleg képzettek, de mégis mindig egyenként van­nak jelen, akár zenekarban, akár szólóban. Csak egy produkcióról van szó és semmi többről.

Talán ez a csoport elindított va­lamit… Ez egy kiút is lehet, mert nagyon sok olyan művész van, aki már nem is tudja, miért csinálja. És tényleg profik, csak egyszerű­en vagy a pénz diktálja, vagy pe­dig már megszokták a színpadot. Talán ez újból értelmet adhat ne­kik, hogy ez az előadás, ami tény­leg jó, vagy fél profi, nem biztos, hogy csak tőlük ered, hanem „ez” akár valami több is lehet… Néha szükség van szerintem minden művész életében pihenésre, ami­kor az ember feltöltődik, kicsit magába száll és elgondolkodik azon, mi az értelme ennek.

– Ezek egészen távlati célok…

– Távlati célok, de igazából a nagy dolgokhoz idő kell, és szerintem ez egy hosszú folyamat. Most ez elin­dult és várjuk a fejleményeket, akár egy életút is lehet, igazából szerin­tem egy hivatás ez a csoport maga.

Hazafelé elgondolkodtam Laci szavain, valószínűleg igaza van, a közösségi művészet egy hivatás, mert mindenkiből azt hozza ki és mindenki azt adja, ami leginkább ajándék, mindezt egy közös játék könnyedségével…

Fehérpataky Rita

Fotók: Kováts Gábor

 

 

 

Új Város – 2012 május

társadalom – kultúra – művészet

MŰVÉSZI (TÁRSAS) JÁTÉK