Egyre-másra jelennek meg az új, 3D-s technológiával készült filmek. A készítők soha nem tapasztalt látványt ígérnek a -még a hagyományos mozijegyekhez képest is meglehetősen drága- belépőért cserébe. Mi az a 3D? Valóban ekkora forradalom történt?

Röviden arról van szó, hogy a képhez a harmadik dimenziót, a tér mélységét is hozzáadják. A filmet tehát eleve úgy kell elkészíteni, hogy mindkét szem információját rögzítik. Az így készült filmeknél nyugodtan számíthatunk a térhatásra, a legnagyobb baj az lehet, hogy tériszonyosak leszünk. A nem így készült filmeknél is vannak módszerek arra, hogy ezt a hatást elérjék, ám a gyakorlatban megvalósítani csak nagyobb képelemekkel lehetséges. Azonban igaz, hogy minél több időt (és pénzt) fordítunk egy konvertálásra, annál jobb eredményt kapunk, hiszen annál több részlet elkészítésére van lehetőség.

1+1 csak néha 3

A két dimenzióban forgatott filmek konvertálásában ez a legnagyobb buktató. Az átalakítás a képelemek nézőtől való távolságnak megfelelő "rétegekké" alakításával lehetséges. A világ részletgazdagsága azonban utólag semmiképp sem rekonstruálható, a szem 1-2 méter távolságon belül centiméternyi, de több tíz méterre is méternyi térbeli eltérést is képes érzékelni, tehát annyi réteget kellene egyetlen képkockán létrehozni, ahány centiméter, majd méter távolság a képen látható.

Ennek a folyamatnak a szükségszerű leegyszerűsítése közvetlenül a hatás romlásához vezet. Minél több réteg marad ki, a kép annál nagyobb része egyszerűen sík marad. A filmesek a költségek miatt igyekeznek elsősorban azokat a képelemeket térbe helyezni, ahol éppen a cselekmény játszódik. Sok esetben ez működik: az előtérben párbeszédet folytató karakterek térben kiemelkednek az amúgy is elmosódott és távoli háttérből. Ám sokszor olyan képeken, ahol érzékelhetőnek kellene maradnia a térnek, szintén csak a fókuszban lévő karaktert emelték ki a kép síkjából, és ilyenkor a néző már egyértelműen érzékeli a csalást. Ha pedig a jelenetben pl. repülőről nézünk lefelé, ám a szemünk tudatja, hogy egy centiméter távolság sincs alattunk (inkább olyan, mintha egy festmény tetején sétálnánk), akkor elvész a hatás. Minél több ilyen jelenet van, annál kiábrándítóbb a végeredmény.

A kutya ugat

Ne legyenek illúzióink! Egy filmet élethűen térbe konvertálni olyan költség, amelyet sem most, sem később nem engedhetnek meg maguknak a legnagyobb stúdiók sem. Mindenki igyekszik a képek legszükségesebb elemeit átalakítani, és csak a készítők ügyességén és anyagi lehetőségein múlik, milyen sikerrel.

Van azonban még egy tényező. Mi van akkor, ha a végeredmény azt sejteti, hogy a készítőknek lett volna még ideje és pénze alaposabb munkára? A példának hozott Csillagok háborúja – Baljós árnyak bizonyosan nem lehetett annyira életbevágó kérdés az amúgy is dúsgazdag (és a Csillagok háborújáról már így is millió bőrt lehúzó) George Lucasnak, hogy ne legyen idő és pénz alaposabb munkát végezni. Nos, ez már az a helyzet, amikor a készítő nem is töri össze magát a bevételért, de ez egy másik cikk témája lesz, ha lesz.

Csikicsuki

A harmadik dimenzió hozzáadásának egy másik jelentős akadálya paradox módon maga a film műfaja. A film bizonyos alapvető szabályai, az elmosódott háttér, a (kamera)mozgások iránya, nem felelnek meg az emberi látásnak, így ha 3D-be is konvertáljuk, a szem és az agy nehezen tudja térbe tenni őket. Vegyük az első példát: a valódi térben minden éles, a szem át tud ugrani egyik térsíkról a másikra, és mindig azt látja élesnek, amelyre fókuszál. Ha a filmen egy sík eleve homályos, rákényszeríti a szemet, hogy a fő síkon maradjon, ám ezzel az inaktív sík ki is esik a térből. A közelítés-távolítás (zoom) szintén idegen az emberi szemtől, és különösen konvertálásnál problémát okoz az, hogy a közelítéssel a távolságok csökkennek, többek közt a térsíkok közti távolságok is, így az addig szinte síkban lévő képnek egyre inkább térbe kellene kerülnie, ezt pedig (főként átmenetesen) nagyon nehéz utólag kivitelezni.

A másik nehézség, amely az említett filmen gyakran megfigyelhető, hogy a filmes berögződések nem használhatók 3D-ben. A Baljós árnyak konvertálásakor mindig az került a vászon síkjába, ami a képen éles volt. Amikor azonban pl. egy karakter válla fölött veszi a kamera a hozzá beszélő másikat, és a beszélőt hagyták a vászon síkjában, az előtte (a nézőnek háttal) álló karakter hirtelen a vászon elé, a terembe került. Így viszont ha egy közeli felvétel miatt csak egy része látszik a képen (a válla és a feje egy része hátulról), mert a többit takarja a kép kerete, a keret, amely takarja őt, messzebb lesz, mint a karakter, akit takar. Ez olyan ellentmondás, amely nem természetes, és az agy nem képes feldolgozni. Ha sok ilyen van, az agy rettenetesen el tud fáradni egy film alatt abban, hogy próbálja ezeket a logikátlanságokat korrigálni.

A filmek konvertálásakor legalább az ilyen alapvető 3D-s szabályokat be kellene tartani ahhoz, hogy az illúzió részben működjön. Az eleve két kamerával forgatott képeknél ezen problémák jó része fizikailag lehetetlen. Bár a kép egy részét ezek is homályosan veszik fel, azonban semmi nem tud a vászon síkja elé kerülni (legfeljebb utólagos átalakítással), mert ahhoz a kamerának hátrafelé is tudnia kéne rögzíteni. Ez a bizonyíték arra is, hogy az effajta, fent leírt átalakítás nem természetes.

Sudár Balázs