Alig kezdődött meg a tanév, már érkeztek a panaszok hozzám egyik kollégámmal kapcsolatban, mindjárt az első tanítási órája után. Szülők és gyerekek finomabb és erősebb kifejezésekkel kifogásolták az órai hangnemet, kollégám bá­násmódját a gyerekekkel.

A tanáriban pedig ő maga for­dult hozzám azzal, hogy „az osz­tályod ma kibírhatatlan volt…” Majd amikor arra kérdeztem rá, hogy melyik gyerekekkel volt probléma így folytatta: „Az egész osztály szemét módon viselke­dett…”

Most mit tegyek? Az életigére gondolok: „Ha megbocsátasz, lehe­tőséget adsz annak, aki megbántott, hogy új kapcsolatba kerüljön veled…” Szeretném ezt megtanítani az én tizenkét éves tanítványaimnak!

Az osztályban a gyerekekkel beszélgetünk a problémáról, elmondják, hogy milyen sérel­meik vannak. De aztán érezzük, hogy elég már a panaszkodás­ból, és ötleteket gyűjtünk, mit tehetnénk. Megkérdezem őket, mit gondolnak, mi lenne, ha ez a tanár, amikor legközelebb be­lép az osztályba, olyan légkört találna, ami örömmel tölti el, amitől jó kedve lesz? Ők sorol­ni kezdik, mivel lehet örömet szerezni: ha kérdez, jelentke­zünk; mosolygunk rá; csendben vagyunk; elé megyünk és meg­kérdezzük, segíthetünk-e vinni, amit az órára hoz magával, stb.

De nem akarom sürgetni vagy kényszeríteni őket. Abban mara­dunk, hogy mindenki végiggon­dolja a javaslatomat: akar-e így viselkedni a tanár elkövetkező négy óráján, benne van-e, hogy együtt, mint osztály új kapcso­latot építsünk vele? Néhány nap múlva visszatérünk a kérdésre, és amikor azt kérem, tegye fel a kezét, aki csatlakozik, az egész osztály benne van! Egyiküknek azonban fenntartásai vannak: „De ha mi így teszünk, akkor őneki is változnia kell!”

Azt is megbeszéljük, hogy ez a mi osztályunk titka, senkinek nem szabad elmondani az isko­lában. Elérkezik az első ebből a négy órából. Amikor később a tanáriba megyek, kollégám oda­lép hozzám: „Mi történt az osz­tályoddal? Ki vannak cserélve… Beszéltél velük? Köszönöm.”

Én magamban Istennek mon­dok köszönetet, akinek elég volt a gyerekek nyitott szíve, és egyet­len óra 45 perce arra, hogy a ta­nítványaim és a munkatársam „új életet kezdhettek, és egy olyan jövőben remélhetnek, amelyben nem a rosszé az utolsó szó.”

egy budapesti pedagógus

Új Város – 2010 november-december

az élet igéje – az ige élete

MI TÖRTÉNT AZ OSZTÁLYODDAL?