Dúl Géza atya cigánypasztorációban végzett munká­jáért Raoul Wallenberg-díjat kapott ez év januárjában. Ezúttal a kapcsolatépítés hátteréről kérdeztük őt, aki a Magyar Katolikus Püspöki Kar témareferense.

Mi az az alapvető kü­lönbség, amiért ci­gányok és magyarok nem értik meg egymást?

Bocsánat, de én kényesen vigyá­zok arra, hogy ne a cigány-magyar fogalompárral fejezzem ki ma­gam, mert azok kizárnák egymást. A cigány embereknek viszont ket­tős identitása van, a roma nép tag­jai, ugyanakkor a magyar nemzet­hez tartoznak a közös történelem és kultúra okán, hiszen a nemzeti történelmi események szereplői­ként, akár pl. zenei kultúra alko­tóiként részt vettek annak meg­alkotásában. Ezért szívesebben használom a cigányok és nem ci­gányok fogalompárt.

A különbség forrása az, hogy más típusú kultúrában szociali­zálódtak. A letelepedett kultúra nagyon különbözik a vándorló kultúrától. Az élet különböző szektorait másként élték meg, például a javak felhalmozásának módja egészen más volt, a tulaj­don szemlélete is különbözött. Másként gyakorolta a hitét a templom körül letelepedett la­kosság, mint az állandóan ván­dorló cigány közösség. Ma már – a letelepedett életmód miatt is – a családokban egyre kevésbé érvényesülnek ezek az apáról fiú­ra szálló hagyományok, gondol­kodásmód, szemlélet. Pedig az ősi szokásokban, igazságokban, énekekben, kulturális hagyomá­nyokban a cigány emberek az ön­azonosságukat védik.

Azt általában mindenki tud­ja, hogy a többség miféle vál­tozást szeretne, várna el. De a cigányoknak miért érdeke a változás?

Mindenekelőtt egy új szem­léletet javasolnék a többség-ki­sebbség kérdésében. Számomra a többségen és a kisebbségen túl lé­tezik a harmadik, a legfontosabb komponens. A változás mozga­tó indítékát mi nem a többségi társadalom igényeiben keressük, nem is a cigány emberek valami­féle érdekeiben, hanem egy evan­géliumból fakadó kapcsolatban. Egy olyan közösség mintáját építjük föl egymás között, amely egyaránt vonzó mindkét fél szá­mára. A cigány emberek vágy­nak a harmonikus emberi kap­csolatokra, éppúgy, mint a nem cigány testvérek. Ez egy konkrét eseményben megnyilvánult szá­momra. Egy zarándoklat záró szentmiséjén kérték a szervezők a cigány testvéreket, hogy énekel­jenek egy a csoportunkra jellem­ző dalt. Amikor az áldozás utáni szent pillanatokban felcsendült a cigány himnusznak nevezett népdal pattogós ritmusa, meg­ijedtem, hogy ellenérzést vált ki. Az utolsó dallamsor elhangzása után egy másodpercnyi, számom­ra feszült csönd végén azonban felcsattant a taps. Mintha a ma­gyar templomokban szokatlan megnyilvánulás ezt fejezte volna ki: „Köszöntünk benneteket! Ne­künk is szükségünk van a kap­csolatra veletek! Örülünk, hogy értéket láthatunk bennetek!”

Az egymás tiszteletéről, a test­véri kapcsolatról való tanúság­tétel vonz, és a szeretet vonzása belső motivációt ad arra, hogy fáradozzunk érte. Ennek a szép emberi kapcsolatnak a vonzása, megtapasztalása már magától el­indítja bennünk a változásokat, de ez már ki-ki saját ajándéka a másik számára.

Mik a legnagyobb akadályok, amelyekkel a munkája során találkozik? Milyen új kihívá­sokra számít?

A legnagyobb akadály a saját türelmetlenségem, hitetlensé­gem. Sokszor nem győzöm kivár­ni, hogy a közösség a cigányok és nem cigányok között megteremje a maga gyümölcsét. Szeretném, ha a Szentlélek ajándékai az én határidőimre érkezének meg. Az évszázados szakadékot a két kultúra között az evangéliumi kapcsolatok gyógyszere sem for­málja át egy csapásra. Én is olyan vagyok, mint Mózes, aki kétszer is ráüt a sziklára. Pedig elég volna egyszer teljesíteni, amit Isten kér, csak ki kell várni, amíg megérke­zik az Ő válasza.

Egyébként meglepő, hogy az előítéletek ellenére milyen érzé­kenyek az emberek a cigányok és nem cigányok közötti szép kapcsolatok üzenetére. Persze vannak, akik ragaszkodnak az előítéleteikhez, és ez sok szenve­dést okoz. De azt gondolom, ez is türelem kérdése. Ki kellene várni, amíg tanúságtételünk a szeretet­ről áttöri közöttünk az évszáza­dos elválasztó falakat.

Mit tekint a legfontosabb fel­adatának?

A testvérek építik az önazonosságerősítő gyerektánc­csoportokat, vezetik az iskolai felzárkózást szolgáló gyerek­foglalkozásokat, irányítják a baromfiprogramot, hogy mások megélhetését segítsék, törik a fe­jüket, hogyan segíthetik a mun­kahelyteremtést.

Nem eshetünk a számok bű­völetébe sem. Nem a létszám, a kezdeményezésünk nagy mérete a fontos, bár a helyzet súlyossága és kiterjedtsége erre ösztönöz­ne bennünket. A legfontosabb számunkra az, hogy hitelesek le­gyünk, a kapcsolat minőségére irányuljon a figyelmünk, hogy valóban az Isten szava formáljon bennünket.

Az én legfontosabb feladatom, hogy a szeretetközösséget szol­gáljam, a mindig újra megbocsá­tásra inspiráljam a testvéreket, hogy lelket adjak a közösségnek. Teréz anya szavaival: hogy „Jézus Arcára szegezzem a tekintetem” a testvérekben és ne hagyjam, hogy bármi elvonja ettől a forrástól a figyelmemet, a közösség figyel­mét.

Vajon van-e annak tétje, hogy a többségi társadalomnak sike­rül vagy nem sikerül összhan­got találnia belátható időn be­lül a cigány kisebbséggel?

Óriási tétje van. Közhely, hogy a 24. órában vagyunk, mégis, manapság a cigányság és a nem cigányok kapcsolata az idők jele. Ha mi nem mondjuk el, nem je­lenítjük meg az evangélium erre vonatkozó üzenetét, helyrehoz­hatatlan mulasztást követünk el. Jézusnak erre is van hasonla­ta: „A só, amely ízét veszti…” A cigányság az egyházi, társadalmi szándékoktól függetlenül most keresi a helyét a társadalomban, az egyházban. A 19. században az egyház „lekésett a munkásság­ról”, most nem lehetünk tétlenek. A magunk üzenetét nem szavak­ban, hanem cselekvésünk mintá­jával akarjuk megfogalmazni. A cigány értelmiség maga mozdul. Fölteszi a maga kérdéseit. Nem hagyhatjuk válasz nélkül.

Mi volna a kívánatos maga­tartás, hogyan szolgálhatná a sajtó ezt a „párbeszédet”?

Ez nagyon jó kérdés, hiszen a sajtó eredeti hivatása a kommu­nikáció, teológiai fogalommal, a kommunió, a közösség, a kap­csolat szolgálata. A sajtó hivatása – zsinati kifejezéssel – „az emberi nem egységének” a szolgálata. A bizalom erősítése. Ez persze so­hasem a kényes kérdések, a prob­lémák elhallgatását jelenti, éppen ellenkezőleg, az igaz kapcsolat a nehéz, kényes kérdésekben, az igazság kimondása, de mindig tapintattal, szeretettel, a bizalom építése céljából.

Sudár Balázs

Fotó: Kováts Gábor

Új Város – 2010 november-december

társadalom – párbeszéd

A BIZALOM ÉPÍTŐI LEHETÜNK!