Megnyitása után néhány nappal jártam ott, s akkor megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be ide a lábam. A Vaslady című filmet szerettük volna megnézni, s olyan mozit kerestünk, ahol a filmet számunkra megfelelő időpontban vetítik. Így történt, hogy öt év után ismét ott talál­tam magam az Aréna Pláza előtt, a parkolóba igyekvő autók sorá­ban.

A többszintes mélygarázs autó­tengere egy pillanat alatt elnyel, miközben lépésben haladunk az A-tól Z-ig jelölt oszlopok kö­zött, ahol – ha jól számoltam –, egy-egy betűhöz legalább 40 par­kolóhely tartozik. A T betűnél állunk meg. Hihetetlen: egy szin­ten több mint 700 autó.

A Cinema Citynél megadó­an beállunk a sorba, hogy az interneten vásárolt jegyünket kifizethessük. Olyan az egész, mint a ferihegyi repülőtéren kígyózó végtelen sorok, amint lassan haladnak az ellenőrző pontok felé.

Körülnézek: 22 párhuzamo­san működő vetítőterem, s a fél­homályos előtérben különböző csoportok várakoznak a „be­szálláshoz”. A sorban előttünk szerelmespár, hátunk mögött népes cigány család. Végre ott állunk a szünet nélkül üzeme­lő hat jegypénztár egyike előtt: „Sajnálom – szólal meg a pénz­táros – de elkéstek. Órakor kel­lett volna átvenni a megrendelt jegyeket és most óra tíz van. A gép törölte a megrendelést”. Új jegyeket kapunk, új helyekre, a harmadik sorba…!

Aztán elérkezik az „útlevél­vizsgálat”, ahol két hölgy oszto­gatja készségesen a 3D-s filmek­hez járó szemüvegeket, de mivel a miénk nem ilyen, le kell, hogy mondjunk erről az élményről. Ekkor érdekes jelenségre leszek figyelmes: a jegyellenőrzés szin­te minden sorban állónál igen komplikált akciónak bizonyul, ugyanis a jobb kézben legalább 30 cm magas pattogatott kuko­ricával teli zacskó, a balban fél literes kólás pohár. Az ellenőr azonban előzékenyen segít. Az előtérben közben észrevétlen árnyék jár körbe: a takarító lány rezzenéstelen arccal, egykedvű­en söpri fel a szőnyegre pattogó kukoricaszemeket.

Végre megkezdődik a „be­szállás”, mindenki sietve helyet foglal, kezdődik a biztonsági berendezéseket bemutató „ok­tatófilm”, a 15 percig tartó, szó szoros értelembe vett invá­zió, vagyis az új filmek bemu­tatója… s csak néhány méterre ülünk a vászontól. Ez már tény­leg majdnem 3D, szemüveg nélkül… s közben a szomszéd fogai lassan őrlik a kukoricát.

Kissé bizonytalanul, zavar­tan egymásra nézünk: hol is vagyunk? Kik is vagyunk? Egy­szer csak az a benyomásom tá­mad, mintha egy baromfiudvar kellős közepén ülnék… s ekkor hirtelen megszálltak az emlé­kek. Gondolatban ott álltam gyerekként a több száz ketrecbe zárt csirke előtt, akiket minden reggel hűségesen etettem, itat­tam, hogy aztán tojást tojjanak. Ezek eladása biztosította a zseb­pénzemet. Csakhogy itt most engem etetnek… vajon hogyan őrizhetném meg emberségemet, jobban mondva személyes in­tegritásomat?

Hirtelen bevillan az élet igéje: „Uram kihez mennénk?” Igen, né­hány perccel korábban, amikor a kasszák előtt kígyózó sorokban lépkedtünk a rózsafűzért mond­va, ott volt bennem a meggyőző­dés, hogy tudom, hová tartok, s kié vagyok. Függetlenül attól, hogy mi zajlik körülöttem.

„Ti is el akartok menni?” – kérdezte Jézus az övéit. Ahogy akkor Péter, úgy ma én is, a Cinema City húszas vetítőjé­ben, érzem, hogy válaszolnom kell erre az örök, nagy kérdésre. Együtt adunk rá feleletet.

A fények megszelídülnek, s a vásznon feltűnik Meryl Streep: repülünk egy ember, egy kor történelme felé…

Jobban mondva: folytatom a saját repülésem!

Cinzia Panero

Új Város – 2012 áprlilis

társadalom – kultúra – mindennapjaink – vélemény

A repülés