A Genfestre való készület közben megállt egy pillanatra a szervező csapat ifjabb része. Feltettük magunknak a kérdést, mi kéne a to­vábbhaladáshoz – a konkrétumokon túl, lelki értelemben. Mert a falat nagy. Ami előkerült: fejest kell ugrani.

Amikor néhány évvel ezelőtt művészeti képzés kereté­ben színészmesterséget tanultam, az egyik órán érdekes feladatot kaptunk vezetőtaná­runktól. Egy tanterem nagyságú helyiségben valaki beállt a kör kö­zepére. Becsukta a szemét, tapsolt egyet és a taps után megfeszített testtel elkezdett hátrafelé dőlni. Egy meghatározott embernek pedig az volt a feladata, hogy a taps jelzésre befusson és elkapja az illetőt hátulról. Bizalom. – Ki­csit félelmetes ugyan és még azt is elhiszem, hogy nem mindenki kap hozzá kedvet. Mégis, ez a kis dolog elgondolkodtatott Istennel kapcsolatban. Vajon rá tudom-e bízni énemet? El tudom-e enged­ni magam semmiért sem aggódva, teljesen ráhagyatkozva, veszélyt is vállalva?

Újra és újra rá kell döbbenni, hogy mennyire szeretjük életünk gyeplőjét saját magunknál tarta­ni. Sőt, még meg is ideologizáljuk, hogy ez miért jó. A dolgok belát­hatósága, a kellemetlen, váratlan helyzetek mini­málisra szorítá­sa sokat számít. Az élet úgyis csupa meglepe­tés – ezt tapasz­taljuk nap mint nap. Legalább amiről én ma­gam szabadon dönthetek, az legyen rendsze­rezett és tiszta. Csak ne kéne annyiszor mon­danunk, hogy „Legyen meg a Te akaratod!” – amikor legbelül kevéssé vágyunk rá, mert ki tudja, mi a csudát kér most Isten. De mivel jó kereszté­nyek vagyunk, és nem szeretnénk a gyehenna tüzén elégni, ezért mondogatjuk buzgón. Igazán elmélyült beszélgetést sem sze­retnénk Vele, hiszen akkor talán olyasmit találna mondani, ami saját terveinkkel nehezen hozha­tó össze. Nem merünk fejest ugra­ni bízva abban, hogy Isten bizto­sít minket (pedig megteszi!). Még úgy is túl kockázatos, hogy állító­lag ő olyan jót akar nekünk, amit még mi sem tudunk magunknak kívánni. Szépen hangzik. És ezer­nyi példa igazolja is…

Eszembe jutnak azok az évek, amikor elkezdtünk „gyakorla­tozni fejesugrásból”. Itt máris megállnék, hiszen az egyik leg­lényegesebb dolog pont az volt, hogy ezt közösen tettük meg. Nem kell nagy dologra gondol­ni, egy budapesti albérlet és négy huszonéves egyetemista srác. Régóta ismertük egymást, de nem csupán ennyi kapcsolt össze bennünket. Elkötelezettek vol­tunk abban, hogy valami igazán nagyot alkossunk. Itt nemcsak az ifjonti világmegváltó tervekre lehet gondolni, hanem egy olyan kimondott – mondjuk így – szö­vetségre, melyet folyamatosan meg-megújítottunk. Mi volt ez a szövetség? Minden cselekede­tünk mércéjének „közfelkiáltás­sal” a szeretetet választottuk. Ez volt a léc, a közös elhatározás. S bár mi magunk kicsit szerencsét­lennek éreztük magunkat, mégis elindult valami. Egy műhely­munkához tudnám hasonlítani, amiben néhányan kísérleteznek. Kísérleteznek és próbálgatják a határaikat. A luftballon hasonla­tát találtuk, amely ahogy nő, nö­vekszik, egyre feljebb emelkedik, de ugyanakkor egyre nagyobb felületen érintkezik mindazzal, amit még nem fogadott magába, ami még nem része. A megelége­dés messzire elkerülte az ajtón­kat. Újabb kihívások, folyama­tos kérdések jöttek… Szép volt így élni, de küzdelmes is. Mind­untalan összeütközéseket szült a folyamatos kommunikáció – mindez abból az elhatározás­ból, hogy minden lelki javunkat megosztjuk egymással. A szeretet kísérleti műhelye – akár ezt is kiír­hattuk volna a bejárati ajtónkra. Egyik lakótársam így írt erről: „… az volt a célkitűzés, hogy a szere­tetre törekszünk. Mindig. Ennek kifejezőeszközei egész kicsi apró­ságok, amiken könnyen el lehet bukni, de sosem késő újból pró­bálkozni: meghallgatni a másik baját, elmosogatni helyette, meg­várni este, és még rengeteg csele­kedet, amely fantázia kérdése.” Megértettük, hogy a kapcsolatok radikalitásáról van szó. Arról, hogy kimondjak magamban egy feltétel nélküli igent a másikra. Joggal mondhatnánk, ehhez még együttlakni sem kellett volna. Va­lóban, de ez mindenképp segítsé­günkre volt. Az igazi fejesugrást tehát ez a folyamatos párbeszéd jelentette – valójában Istennel. Ő volt a másik fél a történetben. És erre a kapcsolatra újra és újra megtaláltuk az időt, míg végül azt vettük észre, életünk egyre több és több területét betölti.

Nehezen tudom megfogalmazni, mit indított el ez a tudatos, közös, egymásnak kimondott elhatározás, hogy kapcsolatba lépünk Istennel. Egyrészt felfoghatatlan titoknak érzem, ugyanakkor a legkonk­rétabb valóságnak. Furcsa, mert ezekre az esztendőkre egyre ke­vésbé tekintek/tekintünk nosztal­giával. Erőt meríteni persze néha visszatér az ember, de nem ragad le. Mert a radikalitás tovább gyű­rűzik, az emlegetett „gyakorlás” és „műhelymunka” folytatódik. A Genfest és az arra való készület vastagon kéri is a részünket. Fiata­lokét és idősebbekét egyaránt. Akár arról legyen szó, hogy az ország legtávolabbi részébe megyünk fia­taloknak hírül adni az eseményt, akár interjú készítéséről, akár szál­lások gyűjtéséről, fontos biztosíta­ni egymást arról, hogy a szeretet a mi mértékünk. Méricskélés nél­kül. Fejest ugrani tehát akkor tu­dok, ha nem kezdem el mérlegelni, hogy megéri-e lépnem? Hasznom, előnyöm származik-e belőle? Bele­illeszkedik-e kis életem kereteibe? Hanem egyszerűen azt mondom: „Itt vagyok, engem küldj!” En­nyi. Nem több. És ahogy előző Genfest-cikkünkben is írtuk, nem pont ennek hiteles felmutatása a célunk? Én lelkes vagyok, hogy ez sikerüljön! Akkor ugrunk?

www.ujifju.hu

Gőbel Ágoston

Új Város – 2012 április

Aktuális – Genfest 2012

FEJESUGRÁS AZ ÉLETBE