A közelmúltban részt vettem egy keresztény szellemiségű köz­életi konferencián, ahol áttekintést kaptunk sok olyan kez­deményezésről, amely a politikában, a gazdaságban, a civil társadalomban keresztény értékekből táplálkozik. Felfigyeltem arra, hogy az értékes, igen pozitív szemléletű előadás egyikében sem sze­repelt a „párbeszéd” szó, és a beszámolókban is csak egy-két alka­lommal történt halvány utalás olyan tevékenységre, amely a dialógus fogalomkörébe tartozik.

Kétségtelen, hogy mai magyar társadalmunkban, inkább a keresztény és a nemzeti azonosság építése és megerősítése van napirenden, mint az ellenpontokon átívelő, az ellentétes álláspontok között hidat verő, a különbözőséget integráló igyekezet. Sok­szor fenyegetve érezzük magunkat, és szeretnénk elérni, hogy mások tiszteljenek és elismerjenek bennünket. Szeretnénk fontosnak tartott értékeinket tisztán megőrizni és gyermekeinknek továbbadni, megvédeni őket a zűrzavaros eszméktől.

Elgondolkodtam viszont azon, hogy az Egyház ebben az évben az új evangelizációról szóló püspöki szinódusra készül. II. János Pál azt tanította, hogy az egyház útja a mai szekularizált és pluralista társadalomban a párbeszéd, és XVI. Benedek is folyamato­san hangsúlyozza a párbeszéd fontosságát. Így nekünk, magyar keresztényeknek is valahogy fel kellene fedeznünk, mit is jelent a mi körülményeink között párbeszédet folytatni.

Az igazi párbeszéd a jó emberi kapcsolatokon, a szeretet konkrét tetteivel előkészített talajon zajlik, és a másik feltétlen tiszteletén, eltérő álláspontjának elfogadásán és oda­adó meghallgatásán alapul. Az ilyen, csaknem baráti légkörben válik lehetségessé az, amit a pápa az evangélium „tiszteletteljes hirdetésének” nevez. Ez semmiképpen nem prédikáció, hanem sokkal inkább személyes tanúságtétel a hitről, olyan pillanatokban, amikor partnerünk nyitottságot mutat erre. A hit továbbadásának ebben a „modell­jében” a térítés Isten dolga, a megtérés a másik lelkében lakó Szentlélek műve. Néha hosszabb időn keresztül elhúzódó folyamat, amely sok szeretetet, megértést és türelmet kér, hiszen a párbeszédet sohasem vezetheti érdek, csakis a másik javának akarása.

De vajon nyitottak vagyunk-e mi az ilyen találkozásokra? Természetünkben inkább az van benne, hogy azok társaságát keressük, akikkel egyetértünk. Közöttük bizton­ságban érezzük magunkat, másokkal szemben inkább bizalmatlanok vagyunk. Pedig valamiképpen nekünk is a „bűnösök barátjának” kellene lennünk, azokénak, akiknek „szüksége van az orvosra”.

A párbeszéd garanciája a világos identitás, az egyház közösségéhez való tartozás. Innen indulunk, ide térünk vissza, ebben a közösségben tisztulnak a gondolataink, miközben kinyílunk mások felé és épülünk a tőlük kapott impulzusok által.

Az új evangelizáció azonban nem szorítkozhat arra, hogy megerősítse a kereszté­nyek azonosságát, egyházi identitását. Többre, sokkal többre van szükség! Másokra, újakra, friss keresztényekre, akik tegnap még nem tudtak Krisztusról, de ma a keresz­tény közösség tagjai.

Húsvét van. Feltámadás. Bizalom a Feltámadottban, bizalom a felebarátban, akit Jé­zus megváltott, ránk vár, hogy a feltámadás kegyelmét kibontakoztassuk, okos, meg­értő és szeretetteljes párbeszédben.

Tóth Pál

Új Város – 2012 április

Hozzászólhatok?

A PÁRBESZÉD ESÉLYEI