párbeszéd az olvasóval
ÚJ SZEMLÉLETMÓD
Nagyon nagy örömmel vesszük kézbe az Új Várost hónapról hónapra!
Az újdonságok és a modernizáció remekül sikerült, élmény minden cikk, külön öröm, hogy megértve az idők jeleit a Facebookon is olvashatóak, kommentálhatóak a cikkek. Az elmúlt években nem éreztem azt, hogy a lap törzsközönsége lennék, elméleti megközelítések sorjáztak oldalról-oldalra távol a valóságtól, amiben élünk. Most ez a szemléletmód is közelebb került a hétköznapi élethez, ami mindenképp üdvözlendő.
További sok sikert kívánva, szeretettel:
Gőbel Gergő
Budapest
VÁRATLAN KÉRÉS
Sokszor már engem is csapdába ejtett a „számok bűvölete”. Hányan leszünk, hányan vagyunk az életige összejöveteleken, stb. Mostanában már nem akarok ezzel foglalkozni. Minden ember, lélek érték! Igyekszem jobban megélni a személyes kapcsolatokat.
Valaki, aki régebben szintén járt az életige összejövetelekre, írt egy kérdést a listánkra. Nem tudtam segíteni, de küldtem egy rövidke levélkét neki, a személyes törődés végett. Hamarosan jött a köszönet és benne a váratlan kérés: „Írd meg nekem, mikor van a fokolár találkozó, szívesen elmennék!”
Szőcs Éva
Budapest
KÉT EGYFORMA ÖSSZEG
Még csak ismerkedtünk a Fokoláre Mozgalommal, amikor meghívást kaptunk a nyári máriapolira Vépre. Szívem vágyát beletettem a Szűzanya kötényébe, ahogy szoktam, hogy szeretnék ugyan eljutni egy ilyen találkozóra, de úgy legyen, ahogy Isten akarja. Több akadálya is volt, hogy eljussunk. Igazából a családtagok közül csak én szerettem volna nagyon menni, akkor, amikor pont lábadoztam egy bokarepedésből, és még mankóval jártam. GYES-en voltam otthon harmadik gyermekünkkel, így a részvételi díjat nem tudtuk kigazdálkodni a családi költségvetésből. Férjem először nem akart velünk jönni, de amikor terveztük, hogyan fogok vonattal, mankóval, több átszállással eljutni Vépre a három gyerkőccel, akkor gondolta meg magát, mégiscsak eljön. Hitelt vettünk fel, hogy ki tudjuk fizetni a részvételi díjat, de ezt tudomásunk szerint senkinek nem mondtuk. Megérkeztünk tele kíváncsisággal, és mindjárt a találkozó elején egyik barátunk átadott egy borítékot nekünk segítségül. Mikor kinyitottuk, pont a hitel összege lapult benne! Megtapasztaltuk Isten figyelmes, gondviselő jóságát. Ezen az első találkozón értettem meg, hogy nekem kell megváltoznom ahhoz, hogy be tudjam fogadni mindazt a kegyelmet, amivel Isten nap mint nap eláraszt. A találkozó végére eldobtam a mankót is!
Csányiné Fejes Tekla
Szeged
HONNAN TUDTÁK A FIATALOK?
Ha a Genfest logójára nézek, egy mély inspiráció, egy isteni empíria jelenléte fog el.
Összejött Budapesten egy csoport, kevés előítélettel és tapasztalattal rendelkező fiatal a világ minden részéből. Nem volt másuk, csak a köztük lévő szeretet, mély lélegzetet vettek egy város nem-fizikai levegőjéből, s ebből megszületett valami egészen különleges.
„Let’s bridge” – mondták, s nem valószínű, hogy tudtak arról, hogy a Gen Rosso együttes egyik legrégebbi dalának címe magyar fordításban így hangzik: „Váljunk híddá” – Let’s bridge. Arra viszont pontosan ráéreztek, hogy a szakma ítélete szerint a budapesti Duna-part nemcsak a világörökség része, hanem a világ legszebb híd-együttese is. Egyenként véve mindegyiküknél akad szebb a maga nemében, de együtt a legszebbek. Azt sem valószínű, hogy tudták, hogy nemcsak két partot kötnek össze. Ezek a hidak forrasztották össze a három várost, tették eggyé, a mai Budapestté, amelyet a technikai forradalom előtt az a széles folyam elválasztott egymástól. Mindegyik budapesti Duna-híd más, más-más időben épült az elmúlt 150 év alatt, mindegyik más műszaki logika szerint válaszol az „alkossunk egy várost” kihívására. Mindegyik korának legkorszerűbb alkotása, mindegyik más, de egyek. S ebből fakad igazi szépségük. S az pedig a fiatalokra vall, hogy közülük nem a legpatinásabbat választották logónak, hanem a legmodernebbet, amely leginkább a jövőbe mutat.
Ami pedig a választott színt – hogy lila –, meg az esemény témáját illeti – ami az „Egység” –, ettől fog el engem leginkább ez a különös érzés. Még a diktatúra idején tudtuk meg, hogy Chiara Lubich – a földrajzban tanultaktól némileg eltérően – nem öt kontinensre, hanem hét nagy területre osztotta lelki tekintetben a világot, s mint a térképeken szokás, mindegyik területet más-más színnel jelölte. Kelet-Európa éppen a lila színt kapta, s ezt az igét az evangéliumból: „Isten egy” (Jn 17,22), kicsit jellemzésül, de inkább programként. Számomra akkor úgy tűnt, hogy teljesen ráérez arra, ami nálunk van: A vasfüggönyön túliak számára elgondolhatatlan leleménnyel tartottuk egymással a kapcsolatokat, s most a rendszerváltozás után a legnagyobb hiány a politikában éppen az egységben van.
Minderről honnan tudhattak ezek a fiatalok?
id. Frivaldszky János
Budapest
híd- és szerkezetépítő mérnök
ISTEN FÉNYÉBEN ÉLNI
Nagy figyelemmel olvasom a „Párbeszéd az olvasóval” című rovatot. Itt mindjárt köszönetet mondok mindazoknak, akik fáradtságot vállalnak azért, hogy megosszák a történteket.
Nemrégiben a 91 éves édesanyám elesett az esti ima elmondása után, megütötte az arcát, csúnyán feldagadt és tele volt véraláfutással. Nagyon megijedtem. Másnap orvos is látta, de nem látott nagy bajt.
Hogy miért is írtam le ezt a kis történetet? Arra gondoltam, hogy a mindennapjainkban is számtalanszor, akár autóvezetésnél, vagy éppen gyalogosan találkozhatunk hasonló történetekkel. Mikor túl vagyunk az ijedtségeken, milyen jó, hogy van, akinek megköszönhetjük. A Mennyei Atyának, aki nálam jobban tudja, hogy mire van szükségem, s még a rosszat is jóra tudja fordítani.
Ez a hála van bennem iránta, hisz az életem során mindig igyekeztem tanúságot tenni Jézus mellett, a sokféle zűrzavar közepette, mert a kísértések mindig ott vannak az életünkben. Az én tapasztalatom az, hogy próbáltam imában élni, hogy ne maradjak bizonytalanságban. De éreztem, hogy Isten nem azt akarja, hogy az ima pusztán a kötelesség, az iránta érzett hála törlesztésének egyik formája legyen, hanem hogy megengedjem Neki, hogy bekapcsolódjon életem minden egyes pillanatába. Így született meg bennem a nyitottság a közösség felé, így fedezem fel a szeretetét, ami az igazsághoz vezet, és így tölt el az a béke és öröm, melyet Jézus ad nekem feltámadásával.
V. A.
Szeged
NEM KELLENE HERVADOZNI!
Nagyon tetszett a márciusi számban megjelent cikk, melyet Antalóczy Béla írt „Kapcsolataink böjtje” címmel. Különösen két gondolat ragadott meg benne. Az egyik – idézem – „Azért, hogy mi győzzünk, a paprika palántálás után egy óvatlan pillanatban átmentem a szomszéd kertbe és mindegyik palántát egy kicsit följebb húztam, így hamarosan elkezdtek hervadni.”
Elgondolkoztam azon, hogy valami hasonló történik manapság a gyerekek nevelésében is. Főleg a szülők, de olykor az iskola is a túlzott követelményeivel „kicsit följebb húzza” a gyermekeket, akik aztán elkezdenek „hervadni”. Vagyis fejlődnek ugyan, de az ilyen „erőltetett fejlődésnek” olykor nagy ára van. Testi, lelki betegségek tünetei jelennek meg náluk, amit aztán nem is olyan könnyű orvosolni. Jó lenne, ha a szülők és az iskola is tekintettel lenne a gyermekek életkori sajátosságaira (elfogadva például a gyengébb iskolai teljesítményt is), és így a gyerekeknek nem kellene „hervadozniuk”.
Amit Antalóczy Béla az édesapja által alkalmazott nevelési elvről írt, azt szinte a legfontosabb alapelvnek tartom a gyermeknevelésben. Idézem: „Édesapám egyenességre és becsületességre nevelt. Ha hibáztam, be kellett vallani, de nem volt elég bevallani, hanem bocsánatot is kellett kérni. És nem volt elég bocsánatot kérni, hanem utána a kárt helyre is kellett hozni.”
Ha ezt az elvet alkalmaznák a szülők a nevelésükben, biztos sokkal kevesebb baj lenne a felnőtt társadalomban is.
Köszönöm, hogy olvashattam ezt az életből vett tapasztalatot. Valószínűleg nem csak engem „érintett meg” és inspirált továbbgondolkodásra.
Szalainé Simkó Hilda
Budapest
Új Város – 2012 április
párbeszéd az olvasóval