Röpül a sült galamb az óriásplakátokon! A kira­katok meg harsognak a jólétről. Aztán kettőt se lépek, és cipőm orra egy vonalba jut a földön hálók orrával. Az ellentmondásokat csak úgy el­szenvedhetjük? Tétlenül, felelősség nélkül?

Középkorú asszony tétovázik egy nappali melegedőben: vörös, felpüffedt mezítlábára visszahúz­za-e a lucskos csízmát. Éjjel ket­tőig fülkékben húzza meg ma­gát. A hőmérő januárban mínusz 15 fokot mért… Csak huszonéves a még friss arcú fiatal nő. Sátor­ban él a párjával. Pár év leforgása, és mi lesz belőle? És a többi kol­dusból, utcára kerülőből?

Egyik fiam befogadott valakit, aki két állomás között ingázott a jeges éjszakákban. Kiderült, hogy remek gazdaember, különösen a szőlőkhöz ért. Már-már kipusz­tuló tőkéik termettek is szépen azon a nyáron. Ő mégse kóstolta meg, tavaszra szó nélkül eltűnt az idő előtt megvénült ember.

  Munkám és hivatásom az egy­ség lelkiségében sok szállal köt Budapesthez. Mégis sürgető vá­gyát éreztem, hogy ahol élek, ott tegyek valami emberit, barátit a testvériség jegyében. Asszonyok főznek heti egy délután, belead­va szorgalmuk, ügyességük javát. Részt veszek a nagymarosi Szent Rókus Karitász tagjaként a más­napi ebédosztásban én is. Azért járunk Budapestre, a sokat rek­lámozott Westend közelségébe, mert nincs hajléktalan a duna­kanyari kisvárosban. Egy nappa­li melegedőben 60-80 tartalmas egytálétel talál gazdára. Látni kellene, ahogy új adagért jönnek, még kétszer is. A süteményeink­ből meg azt se tudják, mit válas­szanak.

Az egy év alatt itt megforduló 1100 emberből csak négy jutott el a munkáig, egyben a szállásig. Gondoljunk bele: kétszáz-három­százból csak egy! Mert tény, hogy minél hosszabb az utcán töltött évek száma, annál kisebb a visszatérés esélye. Nők is választják ezt az életformát. Otthonuk he­lyett egy zugot az aluljáróban, családjuk helyett egy fényképet, házi munka helyett a dicsekvést – természetes kisugárzásukat si­várságra cserélve.

De hogy jut, mért jut valaki az utcára? Elsősorban a nagyfo­kú elszegényedés miatt. Meg az alkoholizmus miatt, ami ok is, okozat is. Az ilyen sorsok elő­szobáját sokszor az albérlet ké­szíti elő! Férfiak képesek rá, és önként hátrahagynak mindent, hogy a családot ne terhelje két munkanélküli. Másokat a saját

környezete lök ki. Maradásuk csak kölcsönös változással lenne bizto­sítva. Sajnos az ilyen apa, férj, test­vér fájdalmas űrt hagy maga után, semmi mást! Az ő helyzetükben létszükséglet a sokoldalú segítség­nyújtás, a visszaszocializálódást célzó foglalkoztatás, az elfogadás.

  Egy hozzám közelálló férfi szin­tén levált a családjáról. Onnan már csak lefelé vitt az útja. Lassan mindenét elvesztette, bár a mun­kájáért födél és napi élelem került neki. Addig, amíg véget nem vetett az életének, tán negyven évesen. Mire, meddig, és kinek elég, ha ele­mi szükségletei vannak csak bizto­sítva?

Mert mégis, ki tud visszakapasz­kodni? Van valami titka? Igen, a szakemberek szerint van: a kapott minta, egy saját élmény tán a gye­rekkorból, egy valóságos kapcso­lat a szülővel, nagyszülővel, egy jó emlék a közelségéből. Csak vissza­nyúlhasson valahova! A példához, hogy élni máshogy is lehet! Csak az bonthatja le az önfeladó-jövőt­len létformát, aki maga dönti el, hogy szakítani akar vele.

Joggal kérdezhetem, hogy ebben a folyamatban hol van a mi sze­mélyes felelősségünk? Aho­gyan élünk, ahogyan szó­lunk, és nem utolsó sorban: amilyen a kapcsolatunk a többi emberrel. Amilyen kép kirajzolódik rólunk, körülöttünk! Felismerjük-e a méltatlan helyzetűekben is a talán nagyon is elnyo­mott emberséget? Mert mi lesz, ha annak a fedélnél­külinek, aki most a lábunk előtt hever, miattunk nem lett istenarca!?

Hortoványi Emőke

fotók: CN (2)

Új Város – 2010. március-április

közelkép – peremre szorultak

A VISSZATÉRÉS TITKA