Kárpátaljáról jöttem
Papok új nemzedéke áll helyt Kárpátalján nagy kihívások között. Pogány Istvánnal beszélgettünk, Munkács fiatal plébániai kormányzójával.
„Munkácson és környékén szolgálok. Majnek Antal püspök atya mellett 2002-től irodaigazgató is vagyok. Négy cigánytelepre járok még misézni.” Így kezdi bemutatkozását Pogány István, aki 1976-ban született az Ungvár melletti Botfalván. Van egy 27 és egy 11 éves testvére. 2001-ben szentelték pappá.
Először a soknemzetiségű terület problémáiról, az ukrán nyelvtanításról szóló új rendeletről beszélgetünk. Szóba kerülnek a családi otthonként működő gyermeknevelő intézmények, amelyek pár éve kedvezőbb állami támogatásban részesülnek.
A negyvenötmilliós Ukrajna lakosságából egymillió kétszázezer él Kárpátalján, ebből százötvenezren magyarok. Katolikus papból 35 van, ebből 20 magyar, a többi német, szlovák, ukrán és lengyel. „A pravoszláv (ortodox) papok ötszázan vannak, a görög-katolikus papok feleannyian. A reformátusoknak hetven lelkészük van. „Mi hetvenezer hívőt számolunk az ukránokkal, svábokkal, mindenkivel együtt; ebből olyan ötvenezer a magyar” – tudjuk meg az arányokat. A katolikusok tehát kisebbségben vannak.
Az utóbbi évtizedben fokozatosan kicserélődött és kárpátaljai lett a helyi papság. Az emberek többsége vallásos, elmennek a templomba húsvétkor, karácsonykor, keresztelőre, házasságot kötni. Vannak még kevesen – és egyre kevesebben – a volt kommunista családokból, akik ateistának vallják magukat. „A valóság az, hogy egy széles réteg csak keresztelni jön vagy pászkát szentelni – mondja István atya. Ilyenkor megállnak kint, megvárják, hogy a pap kijöjjön, meghintse szenteltvízzel a pászkát, és hazamennek. Ennyiből áll nekik a húsvéti mise.”
Közösségi lelkiség és papi közösség
„Az egri szemináriumban hatodévesként kezdtem el járni Balogh Gyula atya életigecsoportjába. Aztán már Munkácson voltam, amikor Nyíregyházán indult egy papi közösség, amelybe én is bekapcsolódtam. 2007-től fogva járok a budapesti papi találkozókra, ahol mélyebben megismerhettem az egység lelkiségét. Úgy éreztem, hogy a közösség segít megpihenni, mert amikor fojtogat a sok munka, nem fenyeget az a kísértés, hogy azon a szabadnapomon is valamit csináljak. Mert muszáj volt eljönni, itt vártak… Ez volt az egyik mozgatórugó.
Talán furcsán hangzik, de sokszor eltemetnek a tennivalók engem is. Vasárnaponként a székesegyházban négy szentmiséről kell gondoskodni – mindegyiket más pap végzi, három nyelven –, hét közben ott vannak a plébániával kapcsolatos feladatok. Kilencven beteget látogatok kisebb-nagyobb rendszerességgel. Ezenkívül van négy cigánytelepünk, ahova kéthetente, havonta járok, és egy ötödik egyházközség. Temetés, keresztelő, esküvő. Emellett vannak életige-csoportjaim ukránul is, magyarul is. Meg más csoportok, például felnőtt keresztségre, bérmálkozásra készülők.
A másik mozgatórugó azoknak az atyáknak a példája volt, akiket megismertem a Fokoláre Mozgalomban. Sok helyen az egyház vagy a papság meggyengült. Ezekben az atyákban viszont látni lehetett a kezdeti lelkesedést, ami fiatalon égett bennük, és nem aludt ki. Látszott, hogy jól megélik a hivatásukat. Szeretnék húsz év múlva olyan pap lenni én is, mint ők húsz-harmincéves szolgálat után.
Harmadikként az életigét említem, amely abban segít, hogy az evangélium testet öltsön bennem. Fontos, hogy erről folyamatosan beszéljünk. Mert ha az internetről tölteném le az életigét, talán egy darabig menne, ám végül abbahagynám. A találkozóinkon viszont átadjuk egymásnak a tapasztalatainkat, és ez lendítőerővel hat, hogy újra és újra elővegyem és életre váltsam. Így előfordul, hogy négy-öt év múlva is megmarad bennem.
Negyedikként azt tartom fontosnak, hogy önmagamat ki tudjam mondani. Ha van valami, ami kínoz belülről, és erről tudok másokkal beszélni, akkor az a teher már nem is nyomaszt annyira. Sőt, gyakran megtalálom a megoldást. Egyszerűsíti az életemet. Többé nem probléma az, ami másoknak is probléma” – mondja nevetve.
„Sokszor többet tudok a fokolárbeli társaimról, még ha nagyok is a földrajzi távolságok, mint azok az emberek egymásról, akik egy házban élnek. A rendszeres találkozások, a sűrű levelezés szoros közösséget szül ezekkel a paptársaimmal. Ismerek olyan életközösségeket, mondjuk házasságban élőket, akiknek a kapcsolata egy ’részvénytársasághoz’ hasonlít leginkább: az egyik ezt a részét csinálja a dolgoknak, a másik azt a részét, és nem beszélgetnek egymással.
Nekünk még azt tanították, hogy az egyházmegyés papnak a hívekkel kell kialakítania szoros közösséget, ebben áll a pap lelkisége. Én pedig azt vettem észre, hogy a hívekkel alkotott közösségem motorja éppen a papi közösség kell, hogy legyen.”
Cigányok
„Mindegyik cigánytelepen – mi cigánytábornak hívjuk – van templomunk, ahol hittant, szentmisét tartunk. Máshol cigányiskolát működtetünk.
Azt látom, ha a telepen foglalkozom velük, akkor jönnek imádkozni, de a magyarok templomába nem akarnak menni. Amikor viszont találkoznak az evangéliummal és megváltozik az életük, képesek már legyőzni ezt az akadályt, és be tudnak kapcsolódni a magyarokhoz is, eljárnak a templomukba. Fel tudják vállalni, már nem szégyellik, hogy cigányok. Kívül-belül megváltoznak. Amíg ez nem történik meg, jobban érzik magukat ott a cigánytelepen.
A faluban öt szomszédunk közül három cigány volt. Velük nőttem fel gyermekként, mind rendesek voltak. A telepen élőket viszont veszélyesnek tartottuk, mindig azt hallottuk róluk, hogy börtöntöltelékek, lopnak, és vigyázni kell velük nagyon. Ma alig tudok olyanról közülük, aki börtönben ülne. Lopásokról sem hallani.
Mindegyik telepen többen vannak, akik segítik a missziónkat.
Például amikor két-háromezer forintnyi hrivnyát szeretnénk szétosztani közöttük gyógyszerre, akkor nem közvetlenül a betegnek adjuk oda. Három ember van megbízva az ügy lebonyolításával, hogy ne fordulhasson elő részrehajlás. Az egyik eldönti, ki kaphat gyógyszert, a másiknál a pénz van, és a harmadik jegyzi, hogy kinek váltották ki.
Elég sokan tébécések közöttük. Néha megfordul a fejemben, hogy elkaphatom tőlük. Mégis elmegyek hozzájuk keresztelő után is, elsőáldozás után is vendégségbe, és velük étkezem. Fontos ez a személyes kapcsolat.
Reménység
„Mindig új életet fakaszt bennem, amikor megteszem Isten akaratát, és mások is megteszik, és ezt elmondjuk egymásnak. Reményt ad az ige: »Ha a búzaszem nem hal el, akkor egyedül marad.« Tudom, hogy ha sikerül meghalnom magamnak, akkor lesz új élet bennem is, másokban is.”
Bartus Sándor
Fotók: Bartus Sándor, Pogány István fotóalbumából (2)
Új Város – 2010. március-április
Közelkép – a papság éve
KÁRPÁTALJÁRÓLJÖTTEM