„Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelőt talál.” (Jn 10,9)[1]

Jézus úgy jelenik meg, mint az isteni ígéretek beteljesítője, és válaszol a zsidó nép várakozására, melynek történelmét megpecsételte az Istennel kötött visszavonhatatlan szövetség.

A kapu szó egy másik képet is idéz Jézustól, amely még inkább megmagyarázza a jelentését: „Én vagyok az út, (…) senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”[2] Tehát Ő valóban út, kitárt kapu az Atya felé: Istenhez vezet.

„Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelőt talál.”

De konkrétan mit jelent ez az ige az életünkben?

Sokféle következtetést vonhatunk le az evangélium különböző szakaszaiból, hasonló gondolatokat is fejeznek ki, mint a Jánostól vett idézet, de most csak a „szűk kapuról” szóló részre szorítkozunk. Ezen kell bemennünk[3], ha el akarunk jutni az életre.

Miért éppen ezt választottuk? Mert talán ez áll legközelebb ahhoz az igazsághoz, amelyet Jézus mond önmagáról, ez érteti meg velünk leginkább, hogy mit kell tennünk.

Mikor vált Jézus a Szentháromságra teljesen nyitott, kitárt kapuvá? Akkor, amikor úgy tűnt, hogy az Ég kapuja bezárul előtte: akkor lett Ő az Ég kapuja mindannyiunk számára.

Az elhagyott Jézus[4] a kapu, amelyen keresztül megvalósul a tökéletes közösség Isten és az emberiség között: Ő semmivé vált, ezzel egyesítette Isten fiait az Atyával. Ő az űr (az ajtónyílás), ezen át kerül kapcsolatba az ember Istennel és Isten az emberrel.

Ő tehát a szűk kapu, amely egyben kitárt kapu, és ezt tapasztalhatjuk is.

„Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelőt talál.”

Jézus elhagyatottságában az Atyához vezető úttá vált.

Ő már megtette a maga részét. De ha ki akarjuk aknázni ezt a hatalmas kegyelmet, mindannyiunknak hozzá kell tennünk a magunk kis részét, azzal, hogy odamegyünk ehhez a kapuhoz, és átlépünk rajta.

Hogyan? Amikor ránk tör a csalódottság érzése, amikor valamilyen megrázkódtatás ér – bármilyen szerencsétlenség vagy váratlan betegség – mindig gondolhatunk Jézus fájdalmára, akiben mindez – és ezer más szenvedés is – megtestesült.

Igen, Ő jelen van mindabban, ami fájdalom-ízű. Minden szenvedésünk az Ő egy-egy neve.

Törekedjünk tehát felismerni Jézust minden aggodalomban, az élet megpróbáltatásaiban, minden sötétségben, saját tragédiánkban és másokéban, a körülöttünk élő emberiség gyötrelmeiben. Mindig Ő az, hiszen magára vette mindet. Elég, ha hittel ennyit mondunk neki: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem”[5]. Elég, ha konkrétan teszünk valamit, hogy enyhítsük „az Ő” szenvedését a szegényekben és a boldogtalanokban, hogy így átmenjünk a kapun, és rátaláljunk egy eddig ismeretlen örömre, az élet új teljességére.

Chiara Lubich

[1] Az Élet Igéje, 1999. április. A teljes életige-magyarázat megjelent: Új Város, 1999. 4. szám

[2] vö. Jn 14,6

[3] vö. Mt 7,13

[4] vö. Mk 15,34 és Mt 27,46

[5] vö. Zsolt 16(15), 2

Új Város – 2010 január-február

Az élet igéje

Bejárat az életre