Fénnyel teli sötét pillanatok

Még szeptemberben történt, hogy észrevettem: kevésbé élesen látok, mint korábban. Gondoltam, majd elmegyek szemészetre, erősebb szemüvegért. A szemész doktornő azonban azt mondta, hogy ez nem rövidlátási probléma, hanem sokkal súlyosabb: trombózis van a bal retinámon, ezért a vér szétterjedt a retina egy részén, az éleslátás helyén is. Az is kiderült, hogy nem lehet rajta segíteni, de további vizsgálatokra küldött.

Amikor kijöttem a rendelőből és a pupillatágító hatása miatt botorkálva mentem hazafelé, belém villant a gondolat, hogy Jézus elkérte a szememet! Folyt a könnyem, pedig nem akartam sírni. Igent mondtam, de kértem, hogy picit azért lássak még valamit. Látom a színeket, és elmosódott alakokat… Hála Istennek, a jobb szememmel viszont nincs probléma, szemüveggel minden rendben van.

Próbáltam visszapörgetni az eseményeket, mióta is látok rosszul. Így eszembe jutott egy korábbi „beszélgetésem” Jézussal, s rájöttem, hogy ez az Ő válasza. (Ez olyan csere-bereszerű beszélgetés volt.) Nagyon örültem, szinte repülni lett volna kedvem. Ez azt jelenti, hogy kapcsolatban vagyunk, figyel rám, válaszol. Tudtam ezt eddig is, és sokszor megtapasztaltam a jelenlétét, de ez a konkrétság meglepett, s szemem ide, szemem oda – boldog voltam!

Aztán, ha már küldtek, elmentem további vizsgálatokra, csuda modern készülékkel vizsgálták a szememet, de ugyanazt mondták, hogy nem lehet rajta segíteni, talán lesz valami spontán javulás, de nem biztos. Sajnálkoztak az orvosok, hogy nem jöttem hamarabb, akkor talán… Kifejeztem nekik az örömömet amiatt, hogy nem egy életfontosságú helyen – pl. az agyban – történt mindez. Kissé meglepődtek, de igazat adtak. Ajánlgattak egy szembe szúrható injekciót, ami vagy használ, vagy nem, de azt hiszem, nem fogom igénybe venni.

Vannak nehéz perceim, amikor nem ismerek meg valakit az utcán, vagy nem látom, hányas busz jön, stb., vagy sötét pillanatok, de ha Jézusra gondolok, öröm és fény tölti el a lelkemet, és ez a fontos.

B. Á.

Budapest

CSAK A SZÍVÜNKET KELL ADNI…

Úgy volt, hogy a fiatalok január végén jönnek Egerbe a Genfestről beszélni. Két katolikus gimnázium adott, ahová lehet menni, de felmerült más iskola is. Mit is csináljunk? Eszembe jutott, jól ismerem a városi pedagógiai iroda vezetőjét, aki igen elfoglalt, de nagyon klassz ember, talán lehetne tőle segítséget kérni ez ügyben. Később úgy tűnt, mégsem kellene vele beszélni.

Egyik nap jöttem le az öltözőből a szemészeti osztály lépcsőjén és ez az ember ott ült a széken, műtétre várva. Ritkán szoktam felmenni az öltözőnkbe, de most egy dolog miatt meg kellett tenni. Megörültünk egymásnak és éreztem, beszélni kell neki a Genfestről. Röviden elmondtam, miről lenne szó, örült neki és nagyon készséges volt, természetesen beszélni fog az iskolák igazgatóival. Később a felesége megköszönte, hogy milyen jól eltereltem férje figyelmét a műtétről, mert nagyon félt tőle.

B. M. – Eger

NEM VAGYOK BÁB!

A szakdolgozatommal kapcsolatban voltak nehézségek, mert nem sikerült időpontot egyeztetni a konzulensemmel, nem igazán volt segítőkész.

Megkerestem, hogy mikor tudnék beszélni vele a témámmal kapcsolatban, de azt mondta, előbb írjam össze, mire gondolok és utána keressem csak meg.

Ezután külső segítséggel és legjobb tudásom szerint próbáltam összeszedni a dolgokat. Megírtam mindazt, amit kért és újra megkerestem, hogy konzultációs időpontot egyeztessek vele. Ekkor mondta – a terveim megnézése nélkül –, hogy szeretné, ha más témából írnám a dolgozatomat, mást vizsgálnék és más koncepció alapján építeném fel.

Először nagyon mérges lettem, mert sok munkám benne volt már. Két és fél héttel későbbre kaptam időpontot tőle. Ezalatt próbáltam beemelni a munkámba az ő szempontrendszerét is, de továbbra is nagyon szerettem volna, ha az eredeti témámnál maradhatnék.

Megkerestem a korábban megbeszélt időpontban, és elmondtam neki, hogy mire jutottam, miért tartom fontosnak az általam választott témát, és hogyan néztem utána és gyűjtöttem anyagot az általa fontosnak tartotthoz. Próbáltam úgy odamenni, hogy tényleg az történjen, ami a legjobb, és ne ragaszkodjak ahhoz, amit én szeretnék, de ne is menjek bábként bele mindenbe. Azt a havi életigét akartam élni, ami abban a hónapban a „Kövess engem” volt.

Végül a konzultáción megértette a szempontjaimat és nyitottnak mutatkozott a témámra, viszont azt szerette volna, hogy a vizsgálat egyes részei jobban közelítsenek ahhoz, amit ő javasolt. Úgy érzem, a nyitottságból egyelőre született valami kompromisszumos és mindkettőnknek megnyugtató terv.

V. Zs.

Budapest

DÖNTÉS A SZERETET MELLETT

Társasházi lakásban élünk. A földszinten lakik egy hetven év körüli özvegyasszony, aki pont akkor lép ki reggelente a lakásából, amikor zajos fiaimmal küszködöm, hogy időben odaérjünk az oviba, iskolába. Nagyon kedvesen elmondja, hogyan kellene jobban nevelnem őket, hogy ne sírjanak reggelente, ne csipkedjék egymást, nagyon melegen öltöztettem őket, vagy máskor pedig jobban fel kellett volna öltöztetni őket, nehogy megfázzanak.

Már odafent a 4. emeleten összeszorult a gyomrom induláskor, ma éppen milyen jó tanácsot fogok kapni útravalóul. Szerettem volna valahogyan észrevétlenül távozni a lépcsőházból, hogy ne kelljen minden áldott nap találkozni a nénivel.

Néha sikerült ráhangolódnom, és ilyenkor nem is idegesített a stílusa, de többször fordult elő, hogy lelki békém odalett, sokára tudtam csak összeszedni magam.

Még évekig fog tartani ez a helyzet gondoltam, valahogy biztos van megoldás, csak én nem láttam, hogy mi lenne az. Egyik nap, amikor a biciklimet igyekeztem kibogozni a másik három bicikli közül, jött a felismerés, hogy imádkozhatom minden nap a néniért, lehet, hogy más nem is imádkozik érte. Nagy megkönnyebbülést éreztem, s ahogy szokott lenni, a szeretet melletti döntés engem változtatott meg igazán, a néni továbbra is osztja az általa jónak tartott tanácsokat. Azt vettem észre, hogy már nem hoz ki a sodromból, befogadóbb lettem, átérzem a magányát, látom, hogy mennyit küszködik az egy szem unokájával. Azóta vidámabbak a reggelek, no persze a fiúk sem piszkálják már annyit egymást, mint korábban.

F. T.

Szeged

MAGAM SEM GONDOLTAM VOLNA

Naponta szembesülünk azzal, hogy az utcán rengeteg a hajléktalan és a kéregető. Lehetetlen erre a sok fájdalomra válaszolni! A sokra valóban lehetetlen, de egy-egyre azért van erőnk.

Az óvodába menet gyakran van időnk beszélni az óvodás kislányunkkal erről a problémáról. A gyerekek persze hihetetlenül nagyvonalúak és érződik belőlük a tettrekészség és a konkrét tenni akarás. Egy alkalommal elhatároztuk, hogy kiválasztunk egy hajléktalant (megtudtuk, János a neve) és rendszeresen segítünk neki. Így vált szokásunkká, hogy hetente egyszer vagy akár többször is szendvicset viszünk neki. Mindig ügyelünk arra, hogy Jézusnak visszük, tehát a legjobb falat jár neki. Egy alkalommal mielőtt a hajléktalanunkhoz értünk volna, kiderült, otthon maradt a szendvics. "Anya, nem baj, majd adunk neki étkezési utalványt!" – hangzott négyéves gyermekem szájából a mentő ötlet. Azóta ha otthon marad a szendvics, utalványt adunk Jánosnak.

Más alkalommal szétnéztünk, hogy miből van feleslegünk. Éppen tél volt, jól jött a szekrény mélyéről előkerült meleg téli kabát és sapka. Mellé forró teát vittünk termoszban. Húsvétkor pedig "locsoló" csomagot állítottunk össze. De volt olyan is, hogy nem volt nálunk semmi, ilyenkor az időnket adtuk és negyed órát beszélgettünk vele.

Nyáron a kislányunk perselymalacot kapott a névnapjára. Spontán megkérdeztem tőle, mire fog gyűjteni. Gondoltam játékot mond majd. Magam is meglepődtem, amikor az alábbi választ kaptam az ötéves kislányunktól: "Ruhát veszek magamnak, egy részét odaadom nektek, hogy tudjatok házat venni, és a szegényeknek is adok belőle." Onnantól kezdve elindult a tudatos gyűjtés. Felajánlottam Villőnek, hogy nyáron nem fontos két gombóc fagyit venni alkalmanként, lehet egyet is, a másik árát pedig berakhatjuk a malacba. Magam is meglepődtem, milyen sokszor került be a malacba a második gombóc ára.

Adventben elhatároztuk, hogy megpróbálunk együtt minél több dologról lemondani és az így megtakarított pénzt berakjuk a malacba a szükséget szenvedők javára. Váratlanul nagyobb összeget kaptam a munkahelyemről. Két dolog jutott eszembe: egyrészt arra gondoltam, szülőként példát adhatnék nagyvonalúságból, másrészt, hogy ezt az összeget azért kaptam, hogy másokat is segítsek belőle. Így került egy nagyobb összeg a malacban összegyűjtött pénz mellé. Eljött a december, s ezzel együtt sort kerítettünk a „disznóvágásra” is. Meglepődve láttuk, hogy milyen sok pénz jött össze az apró kis lemondásokból. Villő örömmel vitte el ezt az összeget a Mozgalom gyermekeinek találkozójára, ahol együtt gyűjtenek a rászorultak számára.

S. R. és P. V.

Budapest

 

Új Város – 2012 március

Párbeszéd az olvasóval