A nap első sugara – a Fokoláre szociális központja Mumbaiban. Személyesen győződtünk meg róla, hogy működik az Új Családok távtámogatási programja.

Mumbai Dharavi

A nyomor az nyomor. Megalázó, tűrhetetlen és felháborító. Ezen nincs mit szépíteni, legfeljebb szégyenkezni lehet miatta. Azt mondják, Mumbaiban van a világ, de legalábbis Ázsia legnagyobb nyomornegyede, Dharavi, kétmillió lakossal. Ide többnyire a falvakból kerülnek az emberek a jobb élet reményében.

Indiai utam során a benyomásaimat igyekeztem összevetni bennszülött ismerőseim helyzetértékelésével. Néha még az sem volt világos számomra, hogy mit látnak szemeim, és tőlük kellett segítséget kérnem, hogy értsem, mi is zajlik előttem. Kora reggel van az egyik mumbai pályaudvar előtt: egy család ébred az aszfalton, a szülők és öt gyermek. A mama egy tégelyt ad körbe, amiben valami cipőpasztához hasonló maszlag van. Kutakodó kérdésemre megtudom, hogy fogat tisztítanak, a fekete krém pedig egy tápláló-védő növényi kivonat, ami kiválóan alkalmas erre. A gyerekek vidáman, egymással versengve köpték a végeredményt a járdaszélre. Elgondolkodtatott a személyi higiénének ez a számomra meglepő jelenléte. Indiában találkoztam azzal a nyomorral, amely a felfelé törekvésből ered, és nem a kirekesztésből és a lecsúszásból.

India nemcsak a hatalmas metropoliszok, hanem a sok ezer apró falu országa is. A falvakból érkeznek a családok, ki azért, hogy eladja a portékáit és utána visszatérjen, ki azért, hogy a jobb élet reményében megkapaszkodjon a nagyvárosban. A legtöbb szülő azt szeretné, ha gyerekei többre vinnék, mint ő. Amit keresnek, gyakran még arra sem elég, hogy a nyomornegyedben egy kalyibát fenn tudjanak tartani. Az asszonyok általában bejárónők, háztartási alkalmazottak lesznek, a férfiak pedig a gyárakban próbálnak munkát keresni. Az egész vállalkozás terhe leginkább az anyákra hárul, és csak kevés férj van a helyén a családban. Sok férfi korán meghal, mások elhagyják családjukat vagy iszákosak lesznek. De a gyerekeket iskolába járatják, hiszen ez az értelme az egésznek.

Az iskolától az orvosi ellátásig

A Fokoláre Mozgalom egyik indiai programja „A nap első sugara” Szociális Központ, ahol 115 gyerekkel foglalkoznak rendszeresen, akik az iskola után egész estig ott töltik el idejüket. Brian, a központ igazgatója, a mumbai fokolár tagja, tizennégy éve vezeti az intézményt. „Az elején arra törekedtünk, hogy a gyerekek iskolai teljesítményét javítsuk és segítsük őket abban, hogy átmenjek a vizsgákon” – mondja. „Hamar rájöttünk azonban, hogy sokkal mélyebbre kell ásnunk, és a gyerek családi helyzetéből kell kiindulnunk. Azt láttuk, hogy először a szülők gondolkodásmódját kell megváltoztatnunk. Szakértők bevonásával különböző programokat indítottunk számukra.” A szülők hozzáállása teljesen érthető. Késő estig dolgoznak, hogy a gyerekük többre vigye, és azt várják, hogy csemetéjük működjön közre, járjon rendesen iskolába. Ezzel szemben a napközben magukra hagyott gyerekeknek egészen máson jár az eszük. A szülő pedig folyamatosan korholja, szemrehányásokkal illeti, fenyegeti és bünteti a gyereket. A parenting programok összefogást alakítanak ki a szülők, az iskola és a szociális központ között. A program megkezdése előtt a részt vevő gyerekek átlagosan havonta tíz napot töltöttek iskolában, most gyakorlatilag minden nap járnak.

Brian elmondása szerint a szociális központ tevékenysége fokozatosan bővült. A tanulási problémák kezelése során a figyelmük az egészségügyi hiányosságokra irányult. Itt is az anyákon kellett kezdeni, akik számára a család az első, és nem törődnek saját magukkal, elhanyagolják az apróbb betegségeket, és csak akkor fordulnak orvoshoz, ha már nagy a baj. De ekkor már rendszerint nem tudják megfizetni a gyógyítás költségeit. Az évente megszervezett ingyenes szűrővizsgálatok keretében felvilágosító munka is folyik, ahol bemutatják az elhanyagolt betegségek következményeit, kapcsolatot létesítenek orvos és beteg között. Sokan szenvednek vérzékenységben, amelynek általában a vashiány az oka. Megtanítják őket az egészséges táplálkozásra is, hogy melyek az olcsó, és a szükséges tápanyagokat tartalmazó élelmiszerek.

„A legnagyobb ereje annak a kapcsolati hálónak van, amelyet az évek során felépítettünk. Több orvossal és kórházzal van kapcsolatunk, és sok segítőkészséget tapasztalunk. Így el tudjuk érni, hogy a komoly, költséges gyógykezelést igénylő betegségek esetén is megfelelő ellátást kapjanak. Van olyan kórház, amelyik fél áron kezeli a tőlünk érkezőket, és nem kell biztosítékot letétbe helyezni a kezelés elején. És a mi gyerekeinket a gazdagokéval együtt kezelik.”

Személyi méltóság és közösség

A testi egészség után a következő lépés a mentális egészség volt, és egy olyan általános magatartáskultúra kialakítása, amely a közösségi összefogásra és a személyi méltóság tiszteletben tatására irányul. Ahol kevés a pénz, hiányzik az étel, ott természetes reakció az, ha a gyerek minél többet magának akar kikaparni, hogy ne maradjon éhes, és nem nagyon törődik a többiekkel. A szociális központban megtanulják, hogy végső soron jobb egymáson segíteni. Ha jó vagyok egy tárgyban, hogyan tudom segíteni a másikat. Megtapasztalják annak az erejét, amikor ez a magatartás kölcsönössé válik. Nem ismerik a környezetük tisztán tartásának fogalmát sem, elszórják maguk körül a szemetet. Lassan megtanulják, hogy akkor is fel kell venni a földről a papírt, ha nem ők dobták el, és megismerkednek a szelektív hulladékgyűjtéssel, a száraz és a nedves szemét különválasztásával.

„Ügyelünk arra, hogy tiszteletben tartsuk minden gyermek és minden család méltóságát – folytatja Brian. – Ritkán osztunk élelmiszert, hogy csak egy példát említsek, inkább étkezési jegyeket adunk, hogy a család maga dönthesse el, mit vesz rajta. A gyerekek azt is tudják, hogy jogaik vannak, a szociális központban dolgozó tanárokkal szemben is. Ha egy gyerek nem érti, hogy a tanár miért bánt vele egy bizonyos módon, akkor segítséget kérhet vagy cédulát dobhat be egy erre a célra szolgáló kis postaládába.”

Pályaorientáció

A pályaválasztás körültekintő figyelmet igénylő, hosszú folyamat. A legtöbb gyerek nem tud mit kezdeni magával, másoknál pedig nehéz megtalálni az egyensúlyt a személyes vágyak, a szülői elvárások és a reális lehetőségek között. Van, aki egyetemre szeretne menni, de látható, hogy nem fogja bírni. „Meg vagyunk győződve róla – folytatja Brian –, hogy minden gyermeknek van valami tehetsége. Ezt kell megtalálnunk és kibontakoztatnunk. Az ipari forradalom megölte a kreativitást, és a mai társadalom nem segít a tehetség felfedezésében és fejlesztésében. Segítünk a gyerekeknek abban, hogy megtanuljanak gondolkodni és képzelő erejüket használni.”

Brian kis barátai általában nem a legjobbak az iskolában és alulmaradnak bármiféle versenyben. A központ tehetségfejlesztő programja eredményeképpen azonban az elmúlt évben három tanuló iskola első lett a szép beszéd versenyben. Hozzá kell tennünk, hogy olyan gyerekekről van szó, akiknek a családjában nem beszélnek angolul.

„Öt főállású tanárunk van és az egyetemről is jönnek diákok, akik munkánkat segítik. Az ő közreműködésükkel külön tudunk foglalkozni a tanulási nehézségekkel vagy magatartászavarral küzdőkkel. Igen fontos a growing up issues szexuális nevelési program külön fiúknak és lányoknak, vagy a peer pressure progam, amely segít kivédeni a kortárs csoportok negatív hatását, önállóságra, bátorságra, személyes állásfoglalásra nevel, és hatékonynak bizonyul a dohányzás, az alkohol- és kábítószer-fogyasztás elkerülésében.

Az anyagi és a lelki oldal

A projekt legfontosabb anyagi forrása az Új Család Mozgalom nemzetközi távtámogatási programja. Az Udisha minden egyes gyermeke mögött van egy, a világ tehetősebb feléből származó támogató, egy személy, egy család vagy valamilyen közösség. Vannak más, indiai és külföldi adományozók is. Kormányzati segítséget általában nem vesznek igénybe, mert túl sok megkötéssel és politikai jellegű elvárásokkal jár. Élelmiszersegélyeket viszont elfogadnak, rizst, cukrot, olajat, kekszet. A plébániáról pedig jó állapotban levő használt ruhákat kapnak.

Személyes motivációiról kérdezem Briant: „Én természetemnél fogva nem vagyok jó szociális munkás típus, képtelen vagyok távolságot tartani. Tizennégy éve vezetem ezt az intézményt, de az emberek problémái mindig nagyon fölkavarnak. Mindig ugyanazok a kérdések gyötörnek: „Miért van ez így?”, „Hogy lehetséges az, hogy…?” Ez engem nagyon igénybe vesz lelkileg, kimerít, különösen akkor, ha családlátogatásra megyek a nyomornegyedbe. Aztán látom, hogy elégedettek, ha meghallgatom őket és törődöm velük. Érzem, ahogy megkönnyebbülnek, ha magamra veszem gondjaikat. Aztán látom azt is, hogy egyfajta híd vagyok a szegények és azok között, akik szívesen segítenek kívülről, de személyesen nem tudnak, vagy nem akarnak belebonyolódni a szegények ügyeibe. Ez erőt ad.”

A Fokoláre közösségnek pedig hitelességet és elismertséget kölcsönöz a szociális központ tevékenysége, és megteremti a tapasztalatcsere lehetőségét azokkal a hindu szociális kezdeményezésekkel, melyekkel a mozgalom a vallásközi párbeszéd szellemében együttműködik.

Tóth Pál

Fotók: Tóth Pál albumából (5)

Új Város – 2012. február

Társadalom – kultúra- egyenesen Indiából – UDISHA