Látogatóban egy fiatal, három gyermekes építésznél, akit nemrég Pro Communitate díjban részesítettek.

Pontosan egy évvel ezelőtt írtunk Pécsről, amely 2010-ben Európa egyik kulturális fővárosa lett. A kultúrának szerves része az építészet és maga a település is, ezért minden „fővárosi” címet elnyert város törekszik arra, hogy különböző forrásokból fejlessze kulturális létesítményeit, megújítsa tereit, parkjait, utcáit. Pécsett is ez történt, ráadásul több jelentős közintézménnyel gazdagodott a megyeszékhely: ún. tudásközpont és zenepalota épült. Ez utóbbi tervezői közé tartozik Fialovszky Tamás építészmérnök, aki társaival együtt a várostól Pro Communitate díjban részesült. Otthonában beszélgetünk vele és feleségével, Ánjával.

ÚV: Egy ezer nézőt befogadó hangversenyterem (aminek nincs igazi előképe hazánkban), próbatermek, egy régió zenei központja építészeti tevének megformálása, kimunkálása több építész összehangolt munkáját igényli, és számos társtervező, szakértő közreműködésével jön létre. A cég nevében e „házat” négyen jegyeztétek. Hogyan születik az alapvető gondolat, milyen változásokon megy át? Mit kíván ez a munka?

Az alkotótársak: Hőnich Richárd, Keller Ferenc, Sólyom Benedek Fotó: Bujnovszky Tamás

Tamás: Az építészek neveltetésüknél, művészi ambíciójuknál fogva és a korszellemtől áthatva individuumok, erős individuumok. A közös alkotásban az első feltétel, hogy mindenki adja az ötleteit, de tudja azokat elveszíteni. Én 15 éve dolgozom a 20 éves Irodában, ahol nem hierarchikus a berendezkedés (még ha van is adminisztratív vezető), inkább horizontális. Minden munka közösségi alkotás, amiben változnak a szerepek. Ez egyébként az idők jele, hiszen a feladatok egyre komplexebbek, s a jó válasz sem lehet más. Például a pécsi koncertközpontot egy nyilvános tervpályázaton nyerte el az Iroda. A pályázati terv elkészítésében tízen vettünk részt (szinte az egész iroda), a terv részletes kidolgozásában aztán négyen. Ehhez kapcsolódnak még a társtervezők, külső szakértők; jelen esetben a hangversenyterem kialakításában egy dán akusztikus is. A velük való együttgondolkodás is folyamatos ajándékozást és veszítést jelent.

ÚV: A Kodály Központ (koncert- és konferenciaközpont) külsőleg egy csigaházra emlékeztet. Hogyan született ez az ötlet, s mi indokolja ezt a rendhagyó kialakítást?

Tamás: Nem direkt tervezési célunk volt a csigaház létrehozása, hanem az egyes funkciók egymásmellettisége és a harmónia tudatos és tudatalatti keresése vezetett ehhez a formához. Utólag csodálkoztunk rá erre az amorf csigára, s akkor tudatosult bennünk, hogy mind a zenében, mind a természeti formákban az aranymetszés szabályai érvényesülnek. Azt tudtuk, hogy nem szokványos épületet akarunk tervezni, hanem olyan „tárgyat”, ami anyagában, minden nézetében (a közeli mecseki kilátóhelyek miatt a felülnézet is homlokzatként jelenik meg) egységes, mint a természet objektumai. Ezért lett a külső burkolata kő, a hangversenyterem burkolata pedig fa, hogy a padlón, a falakon és a mennyezeten is ugyanaz az anyag és szín jelenhessen meg. A hallgatóság egy fatörzsben vagy egy hangszer belsejében érezze magát, védetten, lágyan. A koncertterem arányai matematikailag leírhatók, s ez tükröződik az egész épületen. Az ember alkotása és élete során a harmóniát keresi, s ez lelhető fel, mint ősminta a természetben.

ÚV: Az alkotó munka, a gyakori határidők, a sok, a munka elnyeréséért készített (és gyakran eredménytelen) pályázati tervek egész embert kívánnak. Marad erőd és figyelmed a családra? Végezhet ilyen munkát egy nő, családanya is?

Tamás: Az irodában dolgoznak lányok is, ami igen jó, mert egy más nézőpontot hoznak be a tervezés gyakran férfiszempontú világába. Megközelítésük különböző, különös érzékük van az egész megragadására és a praktikus, üzemeltetési szempontokra is. Aztán rendszerint szülési szabadságra mennek… A munka és a család nem könnyen egyeztethető össze. Ez nekünk különösen az első időkben jelentett gondot (fiatal házasként esetenként napokig nem mentem haza). Hazatérve le kell tenni a tervezést, a gondolkodást, ami igen nehéz, és csak a pillanat élésével lehetséges (még a munka leadásakor sem fejeződik be az alkotó folyamat, csupán félbeszakad). Úgy ott lenni Ánja és a gyerekek mellett, hogy ne csak fizikailag legyek jelen.

Ánja: Az irodában – egy-egy fiatalon kívül – minden ember családos, 3-5 gyermek apja. Ismerjük egymást, a feleségeket is, és olykor családokkal együtt találkozunk. Advent első vasárnapján például közös kalácssütésre jöttünk össze; erre az alkalomra volt munkatársak is eljönnek. A házaspár valamelyikének áldozatot kell hoznia, s otthon maradni a gyerekekkel, biztosítani a családi otthont.

Tamás megmutatja nekem, nem szakmabélinek a munkáit, kikéri a véleményemet.

Tamás: Ánjának praktikus és határozott véleménye van a tervekről, tudja hogyan zajlik az élet. Ösztönöz, hogy helyezkedjem bele a használó helyébe, ne csak a külső szépség legyen a tervezés célja. Ő a megrendelő és a későbbi használó oldalán áll. Saját lakásunk tervezése, felújítása komoly „vizsgamunka” volt. Az évek távlatából jól látszik, hogy azok a részletek működnek a legjobban, amelyeket sikerült megbeszélni és közösen eldönteni.

A vele való közösség és az egység lelkisége segít a mindennapi alkotó és oktató munkában is. A tervezés, kiváltképp egy családi ház tervezése ennek megfelelően azzal indul, hogy megismerjük a megbízót, családi szokásait, életvitelüket. Így találhatjuk meg azt a teret, térkapcsolatokat, amiben hamar és könnyen otthon érezhetik magukat, amit a sajátjuknak érezhetnek.

A kapcsolat, párbeszéd Ánjával segít abban, hogy ne magamat próbáljam megvalósítani a tervekben, hanem a munkám szolgálat legyen.

Körmendy Imre

Új Város – 2011 július-augusztus

kultúra – építészet