Amikor nem szól a hegedű
Mese háromtól kilencvenkilenc éves gyermekeknek
Marci a plébánia íróasztalán szétteregetett könyveire hajolva próbálta fejébe tölteni a tudományt. „Nem megy!” – sóhajtotta. – „A tanulás?” – kérdezte László atya. – „Nem csak az” – válaszolta kedvetlenül Marci.
A helyi plébános, Marcinak csak Laci bácsi, már fél szavakból is értette unokaöccsét. Tudta, mi lakik a gyermeki szívben, s hogy a „nem csak azt” nem lehet úgy, annyiban hagyni. „Gyere csak! Mesélek neked valamit” – hívta a fiút. Marci lelkesen vált meg iskolaszagú könyveitől, s már ott is ült Laci bá’ öreg foteljének a karfáján. A varázsszóra ugyanis, hogy „mesélek valamit”, az avítt ülőalkalmatosság egyszeriben utazóeszközzé változott, amely Laci bácsit és a karfán kucorgó Marcit addig ismeretlen, mesés tájakra repítette.
Azon a délutánon Víg király országába, Derű Birodalmába vetődtek el, amely messze földön arról volt híres, hogy egyetlen polgára sem lógatta az orrát. Lakói derűsen éldegéltek egészen addig a napig, amíg a királyfit, becenevén Fülig-szájt mély bánat nem kerítette hatalmába. Olyan bús volt, hogy aki meglátta, alig bírta visszatartani a könnyeit. Két hét után a királyi pár arra jutott, hogy nem mehet ez így tovább. Országszerte kihirdették tehát, hogy nagy jutalmat kap, aki újra mosolyt tud csalni a királyfi arcára. No, jöttek is mindenféle népek a palotába. Kuruzslók varázsitalokat kevertek, bohócok napestig mókáztak, vicceltek, mutatványosok rendkívüli kunsztokkal kápráztatták el a trónörököst, de hasztalan. A király ekkor ismét elküldte hírvivőit most már az országhatáron is túlra, szerte a világba.
Így jutott el a hír egy kisleányhoz, Jankához is. A leányka, kezében egy titkos ládikával, határozott léptekkel a palota felé indult. Az őrök a szép arcú, de szegényes öltözetű lányt a királyi felségek elé kísérték. Ő illő módon köszönt, majd ládikájából egy hegedűt húzott elő. A húrokra helyezte a vonót, s a levegő egyszerre égi dallamokkal telt meg. S ahogy szólt a muzsika, a királyné észrevette, hogy Fülig-száj arcán enged a komorság. Kérte hát a leányt, hogy maradjon. Így aztán Janka maradt, és csak muzsikált és muzsikált. A királyfi arca pedig mind derűsebbé vált, sőt, amit régóta nem tett, a székéből is felkelt.
Egy nap azonban, játék közben Janka azt vette észre, hogy hegedűje megnémult. Vagy talán mégsem? Hiszen a királyi pár továbbra is elandalodva ült trónszékén, sőt a királyfi néha még táncra is perdült. Hirtelen ráébredt, hogy a muzsika nem hallgatott el, csak ő nem hallotta már. Így, bár könnycseppek fátyolán keresztül, mégis szívből hegedült tovább.
Marci, egyszerre ismét a plébánia nappalijában találta magát. Laci bácsi térdére könyökölve kérdezte: „És a történet itt ér véget?”
„Nem, Marcikám! Ez a történet, bár talán más ruhában, de minden nap ismerősen köszön majd vissza. Nekem itt, a plébánián, neked az iskolában, otthon, a barátok közt…”
„Veled is megtörtént már?” – csillant fel Marci szeme.
„Persze. Én is sokszor azon kapom magam, hogy csak azt a feladatot végzem el, amiben örömöm lelem. A többit meg a fiókba söpröm. Pedig az élet nem erről szól. Fontos, hogy kitartóak legyünk, hogy akkor is ’hegedüljünk’, ha nem halljuk a muzsikát. Aztán az örömet is megkapjuk hozzá.”
Marci bólintott. Szerette hallgatni Laci bátyját, aki nem olyan volt, mint a többi felnőtt… Nem oktatta ki, nem monda, hogy mit csináljon és mit ne. Ő olyan dolgokról mesélt, amiről egy tankönyv se írt. Olyan igazi jó barát volt, akivel meg lehetett osztani örömöt és bánatot.
„Meséltem már, hogy falun nőttem fel – fűzte tovább a szót Laci bá’. – Mikor akkorka voltam, mint most te, egy szem fiú lévén a négy lánytestvér mellett, nekem kellett segítenem édesapámnak rendben tartani az istállót. Persze nem volt hozzá sok kedvem. Még az annyira unalmasnak tűnő történelmet is szívesebben magoltam volna a takarítás helyett. Egy nap, mikor nyakig koszosan csutakoltam az állatokat, felsóhajtottam: Jézus, ugye tudod, hogy milyen nehéz nekem ez a munka? Aztán egy határozott hangot hallottam: Tudom, de épp ilyenkor lehetek biztos abban, hogy szeretsz! Döbbentem néztem körül. Az állatokon kívül azonban senkit se láttam. A történteket mind a mai napig mélyen magamba rejtettem. Te vagy az első, akinek elmesélem – nézett barátságosan Marcira. – Másnap, mielőtt nekiláttam a dolgoknak, azt mondtam magamban: Neked, Jézus! Azért, hogy biztos lehess abban, hogy szeretlek. És bár a munka ugyanolyan piszkos és egyhangú volt, mint máskor, és ugyanúgy elfáradtam a végére, a szívem mégis csordultig telt örömmel.”
„Persze! Mit kell ezen csodálkozni?! – értek felismeréssé Marciban a hallottak. – Jézus azért válaszolt, azért lehetett biztos a szeretetedben, mert olyan dolgot tettél neki, ami nehezedre esett, mert tudtál ’hegedülni’ anélkül, hogy hallottad volna a muzsikát.”
Rassay Virág