Egy hang a csendből – Marco Bettiol története, aki Chiara Luce Badano boldoggáavatása után három héttel követte őt az örökkévalóságba 18 évesen.

“megízlelteti velünk csodáit, amelyek megkönnyítik az életünket”

Röviddel a halála előtt írta a következő verset Marco „Amato” Bettiol. Osztálytársai költőnek tartották őt a gimnáziumban, ahol kitűnt görög és latin tudásával:

„Úton vagyunk, ez a mi életünk
meg nem állunk, és nem üldögélhetünk.
Az út sokszor másfelé kanyarodik, nem arra, amerre szeretnénk
és gyakran oly meredek, hogy a lélegzet elakad.
Mégis indulnunk kell tekintetünket a célra tartva,
és nem a köveket kerülgetve leszegett fejjel,
melyek lépteinket gátolják.
Egyedül így
érezhetjük majd, hogy azt az utat járjuk, amit Isten megszabott,
hogy önmagához vezessen/ hol csodáit ízlelhetjük, hol megkönnyebbülünk,
mint azok, akikkel együtt élünk.
Mert mennyei Atyánk jól ismeri azok szívét,
akik szeretnek és tudják, hogy egyedül nem jutnak messzire,
miközben a többiekkel együtt/ hátszél röpíti őket,
és élvezhetik a napsütést, az esőt.
Megerősít a közösség azokkal,
akik velünk együtt választották,
hogy kölcsönös szeretetükkel jutnak fel a csúcsra.
Jó utat hát mindenkinek, és ne feledjük:
mind útitársak vagyunk!”

Marco nem egyszerűen költő, bölcsessége rögtön megmutatkozott, amint elkezdett kommunikálni egy billentyűzet segítségével. Elképzelhetjük, mit jelentett szüleinek, amikor első „szavait” elolvasták. Marco nyolc éves volt, amikor édesapjának írta ezt a néhány sort: „Apukámnak, tapintatos és gyöngéd barátomnak, aki mindig társ a világomban, amely az örömökből és a bizonytalanság pillanataiból áll, de leginkább mégiscsak szeretet.” Édesanyjának meg ezt írta: „Drága anyukám, kertem ékes virágszála, szemem fénye és öröme! Nyolc néma év után először tudok szólni hozzád, és most azt mondom, hogy a szívemet szétfeszíti irántad a szeretet. A gyümölcsöket, amiket az élet adni fog, együtt szedjük le, legyenek bár édesek vagy keserűek. Sok-sok szeretettel: Marco.”

Attól a naptól fogva minden „szavát” megtaláljuk írásban. Ezek nem csak a mindennapi események közlését rögzítik, hanem kiderül belőlük az is, mennyire tisztában van Marco a helyzetével: „Néha felmerül bennem, mit jelentek a többieknek a különbözőségemen túl. Tudom, hogy amit elsőre látnak, az én ernyedt testem: a szemem, amivel nehezen kapom el mások tekintetét, és a kezem, amivel alig tudok kezdeni valamit. Néha úgy beszélnek rólam, mintha ott sem volnék. Rólam beszélnek, és nem vetnek számot azzal, hogy minden szónak komoly súlya és értéke van. Más alkalommal fájdalmas tekintettel méregetnek, és nem látnak mást, csak egy szerencsétlenül járt fiatalt, akit az élet büntet.”

Nagyon aranyos gyerek, amikor 1992-ben megszületik. Három hónaposan súlyos epilepsziás rohamok jelentkeznek nála. Szülei kórházról-kórházra járnak, de senki sem tud pontos diagnózist mondani. Amikor megszületik kistestvére, Alberto, Marco már ötéves, és testi problémái egyre sokasodnak. Az epilepszia a központi idegrendszerben is leépülést okoz. Fokozódó gerincferdülése lesz, ami súlyosan nehezíti a légzését.

Tizenkét éves, amikor megszületik kishúga, Elisa. Ezt írja róla: „Egy magára várató tavaszon/ a puha felhők között/ feltűnt egy pufók rózsaszín gyermek,/ aki az ég adományaként/ új álommal ajándékozott meg./ Kérlek, Jézus, többet adj neki,/ többet egy mosolynál,/ add neki szeretetedet,/ szorítsd szívedre és tervezd el a jövőjét/ egy kevésbé kemény világban.”

A Bettiol család Olaszországban él, Duevillében. Azt mondják, „Marco megrengette az egész várost.” Arra a kijelentésemre, hogy ők rendkívüli család lennének, a szülők védekeznek: „Túlzásnak tartjuk, ha ezt állítják rólunk. Persze, Marco ajándék volt nekünk, aki megtanított sok mindenre, és mi vele együtt növekedtünk. Ez így van rendjén.”

Ebben a „rendjénvaló” légkörben nevelkedett Marco, aki mindent beleadott, hogy a mások javára legyen. Azért, hogy „Jézust adjuk újra a világnak, ahogy Mária tudta adni nekünk, amikor igent mondott Isten tervére, amit szeretetből gondolt el róla.” Kiskorától ezt tanulta gen-ként a Fokoláre Mozgalom fiataljai között. Kitüntetett, közvetlen kapcsolata volt Chiara Lubich-kal is, akitől az Amato nevet kapta (azaz: akit Isten szeret). Nagyon megértették egymást, hiszen Marco, aki teljesen másokra volt utalva, igent tudott mondani minden fájdalomra, minden akadályra: Jézusnak tette, aki a szeretetét kérte. Ez az igen a menyegzőt jelentette neki: „Isten szeretet, aki a fájdalmon keresztül szól hozzánk, és valóban megadja, hogy megtapasztaljuk, amint semmiségünk menyegzős ruhát ölt, hogy lelki templomában kimondja az igent. Mindig hinni akarok, úgy, mint Chiara, aki megelőzve engem az elhagyott Jézust választotta egyetlen szerelmének.”

2010. október 15-én Marco előtt megnyílt az ég, és elkezdődött az ő új élete. Maria Voce, a Fokoláre Mozgalom elnöke megemlékezve az éppen boldoggá avatott Chiara Luce Badanóról és Marco haláláról ezt mondta a mozgalom tagjainak: „Mindketten arra ösztönöznek, hogy nagyobb elköteleződéssel törekedjünk az életszentségre.”

Éppen úgy, ahogy Marco írta egyszer bérma-keresztapjának, Walter Kostnernek: „Felmenni a keresztre megéri, csak hogy feltámadhassunk Krisztussal. Érzem, hogy Jézus közöttünk, csak ő hidalhatja át azt az óriási mélységet, amelyről Chiara is beszél, hogy utána még magasabb csúcsra vigyen fel. Így tisztulunk meg a fényben, és a kegyelem kiárad sokakra. Készen állok minderre, s biztos vagyok benne, hogy Isten azt kéri a lelkemben, ajánljam neki keresztre feszített életemet, és ő nekem adja a Feltámadott erejét. Így szólok: »Itt vagyok, számíthatsz rám!« Mert minden porcikámmal szeretni akarok. Marco Amato.”

Tanino Minuta

fordította: Bartus Sándor

Új Város 2011. március-április