Isten tervében az egyház nem más, mint a közösség otthona és iskolája – ez II. János Pál pápa gondolata, aki 1997-ben február 2-át a megszentelt élet napjává, a szerzetesség ünnepévé nyilvánította.

Szerzetesek és az emberi haladás 24.

A KÖZÖSSÉGI LELKISÉG FÉNYÉBEN

Több mint százan jöttek össze szerzetesnők 28 rendből a Sapientia Szerzetesi Főiskolán 2011. februárban. Az országos találkozót Berkecz Franciska szociális testvér, a női szerzetesek főegyházmegyei referense és Mészáros Ilona szervezte a Fokoláre Mozgalom részéről. Meghívott előadója Amedeo Ferrari minorita atya volt.

„A közösség otthonává és iskolájává tenni az egyházat; íme, az előttünk álló kihívás a most kezdődő évezredben, ha hűségesek akarunk lenni Isten tervéhez, és ha válaszolni akarunk a világ komoly elvárásaira” – hangzik a pápa felhívása Az új évezred kezdetén című apostoli levélben. Ennek megvalósításához a Szentatya az egész egyháznak a közösségi lelkiséget ajánlja. A szerzeteseket pedig arra hívja, hogy a kommunió szakértőiként „Isten kommunióra vonatkozó tervének jelei és építőmesterei legyenek”1.

A szerzetesnők épp ezzel a céllal találkoztak, hogy megerősítsék együtt a megszentelt élet és a közösségi lelkiség között fennálló kapcsolatot. Elsőként Berkecz Franciskát (SSS) kérdeztük:

– Mi ösztönözte ennek a találkozónak a megrendezésére?

– Amikor arról beszélgettünk, hogy jó lenne egy szerzetesnői találkozót szervezni, éppen azzal a kérdéssel foglalkoztunk, amiről II. János Pál pápa az évezred kezdetén azt mondta, hogy a legfontosabb az egyház számára: a közösségi lelkiség, a lélek szerinti élet, ami a szerzetesek számára a jövő útját jelenti. A közösségi lelkiségről II. János Pál beszélt a szerzeteseknek, beszélt az egész egyháznak, és én, aki nagyon régóta benne vagyok a magyarországi szerzetesnők képzésében, korábban voltam a szerzetesi konferencia elnöke is, tudom, hogy ez a téma nagyon fontos számunkra. Tizenöt éve, amióta megjelent a Vita Consacrata dokumentum, égető kérdés, hogyan tudjuk ma megélni a szerzetességet úgy a közösségeinkben, hogy az Istenről tanúskodjon és vonzó legyen, hogy Jézust adjuk a világnak.

– Látva az érdeklődést és a részvételt, amit ez a találkozó kiváltott, milyen tanúságok vonhatók le a magyarországi női szerzetesrendek számára?

– Azt remélem, hogy egyfajta mérföldkő ez a nap. Nagyon sokan eljöttek, mert valamit keresnek, valamire vágynak, és úgy láttam a témából, Amedeo atya tanításából, a tapasztalatokból, a nővérek visszajelzéseiből, hogy együtt tudtunk lenni Isten jelenlétében, Istent keresve, a szeretet légkörében. Hiszem azt, hogy az egység vágya egyre inkább megszületett, és hogy akik itt voltak, továbbviszik az evangélium tüzét, azt, hogy Jézus legyünk mások számára, hogy Jézusként éljünk, hogy éljük az evangéliumot, hogy haljunk meg magunknak és a másikért. Evangéliumi fényeket viszünk tovább, és szükségesek lesznek az ilyen találkozók, amelyek segítenek továbbhaladni Jézus felé, Isten országa építése felé.

Amedeo Ferrari atya (OFM Conv.) tizennyolc éven át volt a felelőse a Claritas szerzetesi lelkiségi központnak Loppianóban, a Fokoláre Mozgalom egyik településén, Firenze közelében.

– Előadásában arról az újdonságról beszélt, amit az egyházban született új karizma, a közösségi lelkiség hozott. Ennek fényében milyen olvasata van a megszentelt életnek?

– A megszentelt élet az Istennek adott és az emberiség szolgálatába állított élet olyan hagyománya, amely szenteket adott az elmúlt századokban. Most olyan korszakban élünk, amikor az emberiség az egység felé tart, és a Szentlélek elküldte válaszát, hogy mindezeket az erőket, értékeket, embereket ebbe az irányba ösztönözze. II. János Pál pápa a harmadik évezred elején kiadott apostoli levelében egyértelműen beszélt erről, és a keresztény lelkiség kettős dimenziójának megélését indítványozta: egység Istennel bensőleg, és egység Istennel a közösségben, a közösségi lelkiség által. Ez feje tetejére állítja a keresztény lelkiséget, mert a kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt, ami a szentháromságos tapasztalat megélését jelenti az emberek között. Ha ez a szentháromságos kapcsolat megjelenik minden rendben vagy szerzetesi közösségben, akkor ez az alapító és a szabályzat újrafelfedezését jelenti. Megújul a kapcsolat az elöljáró és a testvérek között, ami hatalmas nyereség a megszentelt életben. Ha ez létrejön minden rendben, akkor megszülethet a különböző karizmák közössége. A világnak ma nagy szüksége van arra, hogy megtapasztalja a közösségi egyházat, amely az egész emberiséget képes annak végső célja felé irányítani, ami Jézus álma, hogy „legyenek mindnyájan egy.” (Jn 17,21)

– Hogyan látja ezt konkrétan megvalósulni a mai szerzetesrendekben?

– Abban a kegyelemben volt részem, hogy hosszú időn át egy olyan lelkiségi központban élhettem, ahol minden az egység karizmájából született, a közösségi lelkiség megéléséből és a tanúságtételből. A közel húsz év alatt 145 intézményből 2600 szerzetes fordult itt meg, így volt alkalmam megfigyelni a közösségi lelkiség gyümölcseit az egyes szerzetesekben és a rendekben, mert Jézus jelenléte megvilágosítja mindenki saját karizmáját: a karmelitáét, a ferencesét, a szaléziét. Megtanulják, hogy úgy szeressék a másik karizmáját, a másik alapítóját, ahogyan a sajátukat, a másik hivatását, a másik misszióját, ahogyan a sajátukat. Ezért a kapcsolatokban megszületik a kölcsönösség, egymás tisztelete, értékelése. Az a gyakorlat, hogy élik az evangéliumot és megosztják ezzel kapcsolatos tapasztalataikat, mindegyikükben előtérbe hozza saját alapítójának igéjét, amely hatalmas ajándék egy szerzetes számára, mert lehetővé teszi, hogy élő evangéliumot ajándékozzon a világnak: a két vagy több szerzetes között élő Jézus tapasztalatát. Egy új evangelizációt sajátít el, ez pedig megtéréseket és megújulást hoz, jótékony hatással van az egész egyházra és általa az egész világra.

Reskovits Ágnes

fotók: Farkas Ferenc (2)

fotók: Erhardt Emese

Új Város – 2011 március-április