Újjászülethetsz
Mosolyogva kérdezi az idős hölgy: ugye, milyen sok jóság van ezen a világon?
Tanino Minuta
“A hit olyan erőforrás, amely akkor mutatkozik meg legjobban, amikor a legkevésbé várnád.”
Fagyos téli reggelen a 61-es buszra várok a megállóban, a temetővel szemközt. A kapuban most megjelenik egy hajlott hátú, idős hölgy, rozoga botjára támaszkodva botorkál kifelé. Megáll a gyalogátkelőnél, de az autók sebesen húznak el előtte egymás után. Végre az egyik megáll és átengedi a nénit, aki nehézkesen átlépdel a kocsi előtt, miközben hálás tekintetét le nem veszi róla.
Eléje sietek, hogy segítsek fellépni a járdára. Magamban azon méltatlankodom, hogy a többiek miért nem álltak meg! A néni megfogva a segítő kezet még mindig a már messze járó autó után tekinget, amely utat adott neki. Aztán valami leírhatatlanul szép mosollyal az arcán azt mondja: „Ugye, mennyi jóság van ebben a világban?” Megérkezik a 61-es, segítek neki felszállni.
Ahogy körbenézek a sok kemény, zárt tekintet között, szinte álomnak tűnik: mintha kincset szállítana a busz, ezt az idős asszonykát, de senki nem tudja. Ismét megnézem magamnak: elképesztő, mekkora leckét kaptam tőle. Nem az érdekelte, hányan nem álltak meg, azt látta egyedül, aki átengedte őt. Mást nem látott. Mondom is neki: „Milyen szép lenne a világ, ha csak a jót vennénk észre, és nem a rosszat!” Közbeszól ekkor egy mellettünk ülő férfi: „Akkor aztán bajban lennének a hírműsorok és napilapok. Miből élne a politika? Méreg, csakis a méreg táplál minden hatalmat. Egyedül a rossz tartja egyensúlyban a világot. Gyűlölet kell, minél több! Éppen megyek, hogy feljelentsem a szomszédomat, akitől nem tudok aludni az éjszakai orgiái miatt. Megmérgezi az életünket, és én egyetlen dolgot tehetek: tönkreteszem őt. Ezúttal megkeserüli!”
A néni anyai, megértő szemekkel figyeli, aztán elkomolyodik: „Volt egy fiam, aki talán a maga szomszédjához hasonló életet élt. Meghalt kábítószer-túladagolásban, harminchárom évesen. Minden reggel kijövök hozzá. Amikor ott állok a sírja mellett, mintha a bölcsőben látnám, kicsinek, védtelennek, akit óvnom kell mindentől. Bár most már semmi nem árthat neki, mégis úgy érzem, mintha azt kérné, védjem meg, oltalmazzam még. Az egyedüli, amit tehetek, hogy továbbra is védelmezem. Egyetlen gyermekünk volt. Férjemmel keményen dolgoztunk azért, hogy jobb élete legyen, mint nekünk. Ám boldogtalanabb lett. A rossz barátok! Egy olyan jó és rendes gyerek, mint ő, gyorsan a lejtő aljára ért. Évekig nem tudtuk, merre van. Aztán egy régi barátjától hallottuk, hogy hajléktalanként bolyong a külvárosban. A férjemnek sikerült ráakadnia. A felismerhetetlenségig megváltozott, öregebbnek nézett ki az apjánál. Beleegyezett, hogy ápolják. A kórházban úgy viselkedett, mint egy sebzett farkas. Alig szólt kettőt – ő, aki régen az ünnepségek ragyogó szónoka volt. Azt mondja nekem egyik nap: „Nincs annál rosszabb, mint amikor tudjuk, hogy fölöslegesek vagyunk. Semmi sem lehet ennél fojtogatóbb érzés.” Hiába mondtuk, hajtogattuk, hogy mennyire fontos nekünk! Mintha kiégett volna benne tövestül az élet. Mikor kiengedték, eltűnt, nem szólt senkinek, csakúgy, mint az első alkalommal. A férjem meghalt nagy szívfájdalmában. Én reménykedtem. Ám az is véget ért, amikor jöttek, hogy megtalálták holtan. Ki tudja, mióta volt már halott. Sosem mutatták meg. A kabátjában találtak néhány cigarettapapírra írt feljegyzést az ő kézírásával: Az élet sohasem adja meg, amit ígér. Ha léteznél, igazságot tennél. A rossznak mindenre megvan a hatalma. Te sosem születtél erre a földre. Ha itt lennél, megkérnélek, hogy teremts meg újra. Szegény kisfiam, ki tudja, mennyit szenvedett, milyen fájdalmai voltak! A mi szeretetünk nem volt elég neki!
Tehát vagy a reményvesztettek közé lépek, vagy… megszülöm újra a fiamat. Iránta való szeretetből elkezdtem másokért élni, többé már nem magamért. Ez segített, hogy újjászülessek, és újra szüljem a fiamat. Mintha Isten valahogy azt bízta volna rám, hogy úgy szeressek, ahogy azelőtt sosem. Persze, ha nem hinnék, nem sikerülne. A hit olyan erőforrás, amely akkor mutatkozik meg legjobban, amikor a legkevésbé várnád. A fiam most már bennem él.”
A mellettünk ülő termetes férfi mintha összement volna. Mintha elbizonytalanodna és nem találná a helyét. Majd szinte dadogva kérdezi a nénitől, hogy mit tehetne érte. Az meg, mint aki csak erre vár, azonnal rávágja: „Lehetne a maga fia az a szomszéd, és szeretne újjászületni ő is!”
Csak a motor zaja vibrál a levegőben. Amikor a néni leszálláshoz készülődik, a férfi is vele tart. Mindketten elköszönnek tőlem, leszállnak, és együtt mennek tovább, bár a férfi eredetileg más úti célt mondott. Távolodóban látom még, ahogy a járdán felajánlja a néninek, hogy belekarolhasson.
Karácsonyi hangulat színesíti már a várost, és körbeveszi a buszt, az autókat, az embereket.
„Ugye, hogy sok jóság van a világban?” – cseng a fülembe egy törékeny idős hölgy vékony hangja, ahogy rozoga botjára görnyed. Körülnézek: megannyi kabátjába és szívébe zárkózott ember. Esendők és védtelenek. Rám tör a megindultság. Mintha minden kialudt tekintet hozzám esdekelne: segíts megszületni, legyél az édesanyám!
Fordította. Bartus Sándor
Új Város – 2011 január-február