Egyre szélesebb körökben válik ismertté a sasselói fiatal, Boldog Chiara „Luce” Badano életszentsége. Novemberben jelent meg magyarul a róla szóló könyv, ezt ismerteti szerzőnk, Bernáth Mária.

„Vagy ötvenszer olvastam el ezt a könyvet – írja egy levelében a Badano szülőknek egy fiatal lány –, de minden alkalommal olyan volt, mint először; mindig találtam benne valami újat és különlegeset. Chiara olyan, mintha a legjobb barátnőm lenne, ő az a lány, aki mindig meghallgat, aki »jó éjt« súg a fülembe, és erőt ad, hogy reggel mindig mosolyogva keljek. Bátorságot és kedvet adott, hogy tovább menjek. Erőt, hogy ne csüggedjek el a kis szenvedésekben. Azt az erőt, ami neki akkor is megvolt, amikor már nem volt jól, s amely arra késztette, hogy ajándékozza azt az egyszerű mosolyát, amely minden ember szívébe örömet hozott. A könyvet egy olyan időszakban vettem meg, amikor épp nem hittem a szeretetben, a hitben, a bizalomban. Most már mindig hálás leszek Istennek, hogy elküldte őt közénk.”

Nekem is vannak fontos könyveim, amiket ott őrzök a könyvespolcomon, mint segítőtársakat az úton, mint a kincseimet. Talán elolvastam őket kétszer, háromszor, négyszer… fellapozom őket néha, de ötvenszer nem. Ötvenszer csak olyan valamit olvas el az ember, ami nem csak az ünnepekre szól, nem csupán a nagy sorsdöntő helyzetekben segít, hanem útitárs a szürke vagy kevésbé szürke hétköznapokon is.

Aprócska könyvről van szó, mindössze 93 oldal (13×20 cm), mégis számos nyelvre lefordították, a franciától kezdve a szlovákon át egészen a koreai nyelvig, és – ahogy az olvasói visszhangokból kiderül – rengeteg ember életébe hozta el a fényt, amit Chiara Luce neve is jelez. Nem csupán gyermeküket elvesztő szülőknek, betegséggel küszködőknek, hanem a legkülönfélébb embereknek, családanyáknak, fiataloknak, kamaszoknak, papoknak.

Michele Zanzucchi, olasz író és újságíró könyve ennek a fiatal lánynak az életét mutatja be. Közvetlen és könnyed stílusával elénk varázsolja Chiara szülővárosának atmoszféráját, szinte magunk előtt látjuk a kisvárost körülölelő hegyeket. A sok-sok konkrét epizódon keresztül beléphetünk a Badano család mindennapjaiba, egy kamaszlány életébe, barátságokba, iskolai helyzetekbe. És mindez nem idegen tőlünk, mert nem egy legendákba vesző középkori történet áll előttünk, amelyben néha mélyre kell ásnunk, hogy meglássuk egy-egy különleges embernek, szentnek az életéből, mi segíthet minket előre a saját utunkon. Mert itt minden olyan ismerős: a beteg osztálytárs, akinek senki nem akarja elvinni a leckét, a magányos öregek a másik utcában, a beteg nagyszülők, a játszótársra váró gyerekek, a nem hívő barátok, a bukás matekból… Mintha a modern Szentek életének egyik fejezetét tartanánk a kezünkben, vagy ahogy Bíró László püspök atya nevezi a könyv előszavában, a huszadik század vége Lisieux-i Szent Terézének életét. Chiara Luce nem egy hőstettével érdemelte ki, hogy példaként állítsák elénk, hanem a mai, élményeket hajhászó világban oly kevéssé értékelt hétköznapi életével. Olyan, mint bármelyikünk, akár a mi történetünk is lehetne. Ezekre a hétköznapokra azonban felfigyelt a világ, mert szürkeség helyett csupa színt látott, az evangéliumra alapozott hétköznapok színeit, amely így vonzóvá vált máris.

Ám ez a könyv nem szólhat csupán őróla, hiszen Boldog Chiara „Luce” Badano a közösségi lelkiség első példaképpé emelt alakja, ezért a történetében nagyon hangsúlyos az a közösség, akivel együtt élt és haladt Isten felé: a családja, a barátai, a plébánia, a fokolár. Nagyon jellemző az a kis epizód, ami Chiara utolsó karácsonyán történt. Életveszélyes állapotban, bármennyire is otthon akart maradni karácsonyra, kórházba kellett szállítani. „Másnap reggel – meséli az édesanyja – karácsony előestéjén a szobájába lépve ezt mondtam: Itt mindenki ajándékokkal rohangál, de senki sem néz a másik szemébe, senki nem köszön. Jézus ott van mellettük, és nem is látják… Izzítsuk fel Jézus tüzét közöttünk, az majd mindenkit felmelegít! Neked kell meggyújtanod, mert az én tűzifám kevés meleget ad! Mire Chiara: Együtt, anya.” Talán ezt az együtt-öt érzik azok is, akik bár nem ismerték, mégis barátjuknak tekintik az útjukon. Meglepő, hogy a könyv felénél már Chiara Luce temetésénél járunk, a történet azonban nem fejeződik be, sőt! Egy fejezet indul a visszhangokról, mindazokról az emberekről, akikben tovább él az a fény, amit ő is hordozott.

A mű egy rövid gyűjteménnyel zárul Chiara Luce írásaiból. Ne gondoljunk misztikus látomásokra, értekezésekre. Könnyed, igazi kamaszkori írások ezek, barátnőknek, tanárnőnek, részletek iskolai fogalmazásokból; majd kicsattan belőlük az élet, amely természetesen természetfölötti. Két szóban pontosan itt ragadhatjuk meg az egész könyvet: élettel teli! Ami megdöbbentő a történet alapján, hiszen egy tizennyolc éves fiatal haláláról szól. Olvasás közben mégsem a szomorúság dominált, hanem egy plusz erő, hogy jól éljem az életemet, a hétköznapi helyzeteimet.

Befejezésül, mindazok örömére, akik hátulról szokták kezdeni egy könyv olvasását, álljon itt Chiara Luce utolsó idézett levelének utolsó három sora, amit Chiara talán ma nekünk is személyesen üzen: „…az a fontos, hogy mi igent mondjunk a jelen pillanatban. Íme ez az én vágyam… Akkor folytassuk együtt!”

Fotók: Papp Gábor

Új Város – 2011 január-február