Kiálts, és meglátod
ismeretlen szerző
KIÁLTS, ÉS MEGLÁTOD
– Az utolsó dolog, amit láttam, a tűz volt. Tűz mindenütt, amely felemészti otthonom. Egy gerenda arcon vágott és elvesztettem az eszméletem. Mikor magamhoz tértem, testemet égési sebek borították, szememen kötés. Aznap kezdődött az éjszaka.
– Én árnyak közt nőttem fel. A világot mindig egy vastag, opak üvegen keresztül láttam, s csak a fény szürke változásait tudtam megkülönböztetni. Mit nem adnék egy arc emlékéért, egy naplementéért! Milyen, amikor lenyugszik a nap?
– Mint egy tűzvész, de nem fáj. A láthatáron narancsszín fény hullámai emelkednek a magasba. A nap méltóságteljesen lehanyatlik, s fájdalom nélkül nézheted, és ezt látva arra gondolsz, hogy ha egy nap menned kell, így szeretnéd, édesen, a fény egy hullámán.
– Nem tudom mi a fény, a valódi fény.
– A mi fényünk más, belülről születik.
– Mi fénytelenül élünk.
– Meg lehet tanulni a sötétben látni.
– Sötétet lélegzem, amióta megszülettem, és semmilyen alkímia nem változtatta fénnyé.
– Várjuk az éjszakát.
– Az éjszaka örökös gyász. Az élet kívül rekedt ezen a kijárat nélküli alagúton.
– Tapintsd meg a kezem. Mit érzel?
– A bőrödet.
– És még?
– Ráncok, sebek, fáradtság…
– …a feleségem bőre, a tisztára mosó vizet, láthatatlan porszemcsék, a vér csendes áramlását, az éveket, az évszakokat… mindezt mások nem érzik.
– Nem kell, hogy érezzék, ők látják.
– Biztos vagy ebben?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy úgy tűnik, tulajdonképpen sosem születtem meg. Mikor a gyermek megszületik, azt mondják: „meglátja a napvilágot”. Megszületni annyi, mint megmártózni a fényben. Növekedni annyi, mint megtanulni úszni.
– Hányan nem születtek meg sosem! Egyesek a sötétséget jobban kedvelik a fénynél.
– Ostobák. Szemük van, de nem akarnak látni.
– Nekünk nincs szemünk, de elsőként hallunk egyes kis hangokat. Felfogunk halk zajokat, melyek felett minden fül elsiklik. A szél távoli híreket hoz. A föld vibrál, reng, nyughatatlanul beszél.
– Bárcsak lennének számunkra örömteli hírei.
– Remélnünk kell.
– Néha azt remélem, hogy majd visszatérek a sötétbe, amelyből születtem, egy sötét és felszabadító alkonyatba.
– Hogy nyugodhatna le a nap, amely fel sem kelt?
– Honnan van erőd tovább élni?
– A várakozásból és hallgatásból. Amíg tudunk várni, odafigyelni, addig nem halunk meg.
– Várakozás és odafigyelés, de mire?
– Minden pillanatra. Most is. Maradjunk csendben. Mit hallasz?
– Elhaladó emberek tömegét hallom.
– Én is hallom. Felénk közelednek.
– Kik lehetnek?
– Talán ő: tudtam, hogy egy nap majd erre jár.
– Gondolod, hogy meggyógyíthat?
– Bárcsak megragadhatnánk a figyelmét.
– Túl sok ember jár-kel. Nem vehet észre.
– Kiáltanunk kell.
– Semmi haszna.
– Te nem hiszel!
– Erőtlen vagyok. Nincsenek szavaim.
– Ismételd az enyémeket. Kiálts velem!
– Gyenge vagyok ahhoz, hogy könyörögjek. Egész életemben nem tettem mást: egy darab kenyérért, egy éjszakai szállásért, egy zugért a templomban. Minél többet kérek, annál kevésbé látom értelmét a fény nélküli életnek.
– Ha nem segítesz, engem sem fog meghallani.
– Olyan dolgot kérsz, amire nem vagyok képes.
– De a napnyugta… nem akarod látni? Ahogy lángjai a szemedben táncolnak? Hogy ragyogása átjárjon? Egész életedre az alagútban maradnál, hogy a sötétségben halj meg?
– Meghalni, megszületni, hajnal, szürkület. Nekem egyre megy.
– Ha nem kegyelmezel magadnak, kegyelmezz nekem! Szükségem van a hangodra.
– Nagyon sokat kérsz.
– Most, közelednek. Kiálts velem, amilyen hangosan csak tudsz.
– Nem tudom, képes leszek-e rá.
– Kiálts, és majd meglátod!
– Az első dolog amit megláttam a szemében, a meghatottság volt. Isten szemében. Minden más amit láttam, csak ennek kivetülése.
– Az első dolog amit megláttam a szemében, a meghatottság volt. Isten szemében. Minden más amit láttam, csak ennek kivetülése.
Új Város 2007. szeptember