Néhány éve történt. Egyik délután, amikor sportolni, pihenni szoktunk, a Városligetbe készültem biciklizni. Nagyon vágytam már rá, és siettem volna ki a zöldbe. De indulásom előtt egyik társam szólt, hogy leugrik a közeli boltba. Elment, és azt mondta, hogy egy pillanat, mindjárt jön.

Telt-múlt az idő, és nem jött vissza. Próbáltam rájönni, hogy magával vitte-e a lakáskulcsát, de nem találtam sehol. Telefonon is hívtam, hogy van-e nála kulcs, vissza tud-e jönni a fokolárba, de nem sikerült utolérni. Az idő telt, és úgy éreztem, hogy amit lehetett, én megtettem ezért, és elindultam kerékpározni. De nem volt bennem béke. Mi lesz vele, ha hazaérkezik, és még sincs nála kulcs? Akkor az egyik sarkon visszafordultam. Abban a pillanatban érkezett meg ő is. Kiderült, hogy nincs nála kulcs. Ha nem jöttem volna vissza, akkor nem tudott volna bemenni. Ez a pici figyelem, a szeretetnek egy lépése a kettőnk kapcsolatában is pecsét volt, mégpedig olyan pecsét, amely egy mélyebb testvériséget és egységet indított el közöttünk.

Nagy Pál – Budapest