Az ötvenes évek vége felé fülön fogott egy ciszterci szerzetes és bevett a hittancsapatába.

Minden héten katekézis, minden hónapban kirándulás és évente egyszer nyári tábor. Komoly képzést kaptunk dogmatikai és erkölcsi kérdésekben, a cél nem titkoltan az volt, hogy felvértezzen bennünket a kommunista ideológia elleni szellemi harcra. Ami az életet illeti, az erények formálása volt napirenden: kitartás, önmegtagadás, segítőkészség, tisztaság… Ahogy akkori szóhasználattal mondtuk: stramm férfiakra van szüksége az egyháznak. Az emberpróbáló gyalogos és biciklis túrák, a közös erőfeszítések, az átszenvedett konfliktusok formáló ereje, a kibékülések felszabadító érzése, és a közös élmények összekovácsoltak és megedzettek bennünket testileg, lelkileg. A zsinat előtti években járunk és a Biblia forgatása nem volt még napirenden, mindent egy bölcs és felkészült teológus közvetítésével kaptunk.

A könyvek könyvéhez csak később, egyetemista koromban kerültem közel. Akkoriban adták ki Rómában a Békés-Dalos féle Újszövetséget, zsebkönyv formátumban, ami a zsinat hatására mindennapi kenyerünkké lett. Élvezhető magyar nyelven olvastuk és nem tudtunk betelni vele. Ennek ellenére a legizgalmasabb részek, mint például a hegyi beszéd, homályosak maradtak számomra, nem értettem a logikájukat: „Ha kényszerítenek ezer lépésre…” Nem az önkényt és a társadalmi igazságtalanságot erősíti?

A jénai egyetemi kampuszon adta kezembe először valaki az Élet Igéjét, egy mondatot az evangéliumból egy kis értelmező kommentárral. Hosszú ideig úgy kezeltem, mint általában a szentírási szövegeket addig. Elmélkedtem róla, aztán felkerült a polcra. Csak igen lassan esett le a tantusz, hogy itt másról van szó. Magamtól nem jöttem volna rá, ha nem hallottam volna azokat a sztorikat, amiket újdonsült német ismerőseim a saját életükből meséltek. Mindegyik egy-egy válasz volt az én ki nem mondott kérdéseimre, és mindegyik mögött ott rejlett az a kis papírlap, amit az íróasztalukon tartottak, az ajtóra szegeztek vagy könyvjelzőnek használtak.

A konkrét tettekhez azonban csak némi vajúdás után jutottam el. Emlékszem, hogy fiatal házasként a feleségemmel az akkor éppen aktuális Igét forgattuk magunkban és egymás között: „Szeresd ellenségedet”. Nekünk nem volt ellenségünk. Aztán mégis: nagybácsi és nagynéni, akivel évek óta nem voltunk beszélő viszonyban. Mi nem haragudtunk rájuk, viszont ők… Egy véletlen folytán összetalálkoztunk velük. Ellenálltunk az első késztetésnek, amely azt sugallta, hogy forduljunk sarkon… Már bolhát tett a fülünkbe az a kis papírlap, amely ezt duruzsolta: „Most vagy soha”. Azon a délutánon leomlott a fal közöttünk, és órákig beszélgettünk, mint rokonok közt szokás. Kiderült, hogy bennük is ott volt a vágy a kiengesztelődésre, de attól tartottak, hogy visszautasításra találnak.

Azóta több ilyen történet van, amely tartópillérré vált életemben. Ezek nemcsak saját történeteim, hanem feleségemé, barátaimé, ismerőseimé is. És rájöttem az új evangelizáció mély értelmére is: hagyni, hogy az Ige megtestesüljön tetteinkben, és elmondani ezt környezetemnek. Ezek igazi jó sztorik, melyek szájról-szájra járnak, és hasonlókra bátorítanak.

Tóth Pál