Kultúrtörténeti és lélektani áttekintés

Körmendy Imre

„… van szívemben akarat,
s tán ha kezem másképp legyintem,
a világ másfelé halad.”

(Babits Mihály: Az elbocsátott vad)

Ha e költemény sorait olvassuk, óhatatlanul a káoszelméletben leírt ún. pillangóhatásra kell gondolnunk, mely szerint „egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon”. Csakhogy az elmélet évtizedekkel később született, mint a költő ver­se. A pillangóhatás először 1952-ben egy sci-fi novellában fogalmazódott meg,[1] a káoszelmé­letet pedig 1963-ban Edward Lorenz fejtette ki tanulmányában. [2]

Ha végigolvassuk az 1934-ben keletkezett ver­set, láthatjuk, hogy a költő a szabad akarat és az eleve elrendeltség dilemmájával és saját isten­kapcsolatával vívódik. A buddhista bölcselet azt mondja: „Buddha szeme Buddhát lát” (a disznó szeme pedig disznót!), vagyis, amit látunk, belőlünk fakad. A pszichológia ismeri az „önbe­teljesítő jóslat” fogalmát: ha egy gyermekre úgy tekintünk, hogy az buta, s ezt többször meg is mondjuk neki, a gyermek nagy valószínűséggel azzá is válik.

Ki tehát az ember és mennyiben lehet saját sorsának kovácsa?

A ma elfogadott „biológiai” megnevezése az emberi fajnak: Homo Sapiens, azaz bölcs ember. E „bölcsességet” sokan kétségbe vonják, amit a történelem évszá­zadai és a jelenben zajló események is messzeme­nően alátámasztanak. Ha a jelzőt másképp fordítjuk, értelmes embert mon­dunk, akkor az már elfogadha­tóbb (bár az „értelmes” kifejezés a minden­napokban azt jelenti, hogy az értelmét jóra használja valaki).

Mások az ember eszközalkotó jellegét veszik meghatározónak, s Homo Faberről beszélnek. Elsőként említhetjük Appius Claudius Caesust (Kr. e. 340–273), aki a Sententiae című művében használta ezt a kifejezést, utalva arra, hogy az ember képes sorsát és a kö­rülötte lévő világot alakítani (irányítani?). A XIV. századi újrafelfedezést követően az itáliai reneszánsz fontos ele­mévé vált e szemlélet. A XX. században Max Scheler és Hannah Arendt filozófiai gondolataiban tűnik fel ismét, de nem feledkezhe­tünk meg a marxizmusról sem (pontosabban Engelsről), amely/aki szerint „a munka tette az embert emberré” (talán ezért is be­szélt a vulgár-marxizmus igen gyakran az emberről, mint munkaerőről).

Johan Huizinga holland történész és kulturális teoretikus 1938-ban meg­jelent könyvében az embert Homo Ludensnek nevezi, rámutatva, hogy az ember nem mindig bölcs és értelmes, gyakran nem készít és használ esz­közöket, de játszani szinte mindenki játszik. [3] S ez a fajta játék egyedül az embert jellemzi. A játék alapvető létszükséglet, evolúciós örökség. Célja a felfedezés, a kísérlete­zés és ezáltal ismeretek és  

képességek megszerzése. Érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni egy másik könyvet, amit Huizinga könyve „ihletett”: Hugo Rahner: A játszó ember (1948) c. művét.[4]  „Nem érthetjük meg a játszó ember titkát, ha nem beszé­lünk előbb »nagy tisztelettel« a játszó, a teremtő Istenről. Amikor azt mondjuk, a teremtő Isten »játszik«, és ebben a képben az a metafizikai belátás rejlik, hogy a világ és az ember teremtése ugyan mély értelmű, de Isten számára semmiképpen sem szükségszerű cselekedet.”[5]

Megéri – a mélylélektan vonalán – az utolsó száz évben az emberi vágyak változását is végigkövetni.

(A teljes cikk megtekinthető előfizetőink számára a digitalstand.hu oldalán!)

[1]  Ray Bradbury: Mennydörgő robaj

[2]  Ebben az első leírásban még egy sirály szárnycsapásáról ír, de későbbiekben már a pillangót használta.  

[3]  Huizinga, Johan: Homo Ludens, 1938. Magyarul: Atheneum, Bp. 1944, ill. Universum Kiadó, Szeged 1990.  

[4]  Kairosz Kiadó, Budapest 2013.

[5]  Bodnár Dániel, Magyar Kurír, 2013. július 24.