Unokahúgom a középiskolai ballagása után repült haza. A kicsengetés méltóságától, a tizenkét évnyi hálától kivirágozva. Az őt ünneplő családi kört a vendéglőben hagyva, ketten lányokul siettünk, hogy a következő bankettre, minden bakfislány álmára elkészülhessen. 

Az ajtókeretbe tűzve egy kicsit gyűrött fénymásolt papírlapot találtunk. Csoda, hogy a tömbház folyosóján egy kósza légáramlat vagy kisgyerek el nem vitte. A péntek délután odatermett, román üzenet annyi, hogy édesanyját hétfőn reggel várja az Országos Korrupcióellenes Ügyészség, beszélgetni. Unokahúgom lekókadt, félt, sőt szorongott. Gondolkodott, ő-e a hibás egyáltalán, és arra jutott, inkább nem megy el a mulatságra. Az időzítés maliciózus voltát nem kell ecsetelni. Magyarázatként még annyit, hogy unokahúgom a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum végzőse. Írásomban a (legalábbis Erdély-szerte) közel egy éve meg-megújuló sajtóvisszhangot kiváltó peres ügy, a fenti iskola jogszerű fennállását kétségbe vonó huzavona személyes, érzelmi oldalairól szólok.

Tavaly novemberben kaptuk fel a fejünket, amikor kiderült, nagyon sokunk szeretett tanára, dr. Tamási Zsolt ellen, akinek a líceum megalapítását jelentős részben köszönhetni, és aki az intézmény igazgatója is volt (és lesz, hisszük), korrupciós ügyben bűnvádi eljárást indítottak. Azóta többször meghosszabbították a tétlenségre ítélő hatósági felügyeletet. Vele függesztették fel működésében a maros megyei főtanfelügyelőt, Ştefan Someşant. Az indoklás, amit tíz hónapja próbálunk laikusként, az oroszlánszívű szülők, a fizetésüket hónapokig nélkülözni kénytelen tanárok, az ügyészségre tanúvallomást tenni újabban behívott diákok (!) és rokonok, barátok lefordítani-megérteni, olyasmi: adminisztratív tévedés, hiba történt. Az elszánt és cinikus marosvásárhelyi önkormányzat és a bukaresti Oktatási és Kutatási Minisztérium egymásra mutogatnak, milyen sorrendben kellett volna a létrehozást szavatoló okiratokat kibocsátani, hol történt a hiba a papírmunkában, ki szedett rá kit.

A tényálláshoz tartozik, hogy magyar tannyelvű katolikus gimnázium már az államosítást megelőző időben is működött a városban, így a néhány éve létrehívott intézmény tulajdonképpen ennek a korábbinak jogutóda. Igen komoly hajtóerő még az anyagi tényező: az első gimnáziumnak ugyanis többemeletes, tágas, központi fekvésű épülete volt, melyet 2004-ben kapott vissza a Római Katolikus Státus (értsd: a katolikus egyház önkormányzata, világi képviselete). Ez az ingatlan azonban közben egy állami iskolának, az Unirea (Egyesülés) Kollégiumnak ad otthont, elvileg egy a Státus és Marosvásárhely önkormányzata közti bérleti szerződés feltételeinek megfelelően. Máig sem szereztek érvényt ugyanakkor annak a pontjának, hogy az állami iskola csak addig maradhat az épületben, amíg létezik a Katolikus Líceum mint önálló intézmény. Költözni nyilván nyűgös, költséges, és, remélik, fölösleges.

Az újabb fejlemények közé tartozik, hogy a romániai pápai nunciust, Mons. Miguel Maury Buendíát hintáztatták meg. A katolikus részről közbenjárásra felkért követnek a minisztérium ugyanis azt nyilatkozta, amennyiben sikerül elegendő diákot találni, beindulhatnak a cikluskezdő (előkészítő, 5. és 9.) osztályok az intézményben, a kész listák kézhezvételekor azonban visszakoztak. Erre volt válasz a szeptember elején a városban megrendezett tüntetés, ahol a testvéregyházak magas rangú képviselői is részt vettek. A mai helyzet értelmében elindult a tanév a Katolikus Líceum diákjai számára is, akik 362-ten vannak, de iskolájuk nincs: ügyeik a Bolyai Farkas Elméleti Líceum hatáskörébe tartoznak.

A frusztráció és a tehetetlenség, sőt félelem hullámai csapnak át újra és újra a fejünk fölött. Huszonnyolc évvel a rendszerváltás után, amikor sok szempontból úgy tűnt – például kolozsvári egyetemista éveimnek ez a tapasztalata –: szekularizálódó, ezzel párhuzamosan oldódó társadalomban élünk. A kincses városban amúgy (például a fociösszecsapásokon fel-fellángoló ellentéteket leszámítva) egyfajta langyos, nemzetiségi szempontból ignoráns és passzív, de meglehetősen semleges közeg látszik uralkodni, az ifjúság nagyvilági kedvteléseknek hódol, filmfesztivált szervez és művészkedik, felzárkóztató társadalmi projektekbe kezd vagy ökológiai kérdésekben implikálódik. A demográfiai folyamatok haladhatnak a maguk útján; ez sem vidám kép, de nem fenyeget már ma égszakadással és földindulással. Ami azonban most Vásárhelyen történik, az ma, ebben a percben is riaszt és nyomaszt. Egy családapát, tisztelt tanárt, értékes munkát végző és mások kutatását is biztató, előmozdító (személyes tapasztalatom: egy a Xavéri Szent Ferenc kultuszáról szóló írásomhoz küldött fontos forrásdokumentumokat, huszárvágással megoldva kezdő egyetemista-szenvedéseim) történészt, szomszédot, a plébániaközösségünk tagját hurcolják meg. Mi hétről hétre találkozunk vele a misén, rendületlenül mosolyog és szolgál. A frusztrációgóc nőhet-nődögélhet: hogy tudjunk segíteni neki? Mi csattan most rajta, ki lesz a következő? Tényleg, a diákok közül ki lesz a következő, akivel elbeszélgetnek? Melyik kérdést nem szabad bevenni, hol itt az ugratás? Mire válaszoltam rosszul, kit kevertem még nagyobb bajba? Mi múlik rajtunk? Mi a mi vétkünk, igen nagy vétkünk?

Úgy érzem, fölösleges jelzők után kapkodni, „érthetetlen”, „anakronisztikus”, „rossz viccbe illő” vagy milyen ez a helyzet, amikor az államok kormányain kívül elvileg az EU is őrködik nemzetiségi és a vallásszabadságra, még pontosabban szabad iskolaválasztásra vonatkozó jogunk fölött, és ott volna akár a pápai tekintély is. Ilyen bombasztikus minősítő jelzőt, a magyar írásjelek elég következetes elhagyásával, használ a román sajtó úgyis eleget. Ennek kapcsán jut eszembe az egyik első dolog, amit én tehetek. Miután megállapítom, hogy ez gyalázat, hogy nagyon nehéz most katolikusnak lenni, csak morcosan vagyok az, tovább nem lovalom bele magam. Nem olvasok mindent el; nem „a románokra” gondolok, nem a szélsőkre, nem a kötözködőkre, hanem azokra az emberekre, akiket arccal, névvel ismerek: a türelmes titkárnőre az egyetemről, jóságos fogszabályzós orvosomra, a csapattársam édesanyjára, aki annyiszor hazafurikázott edzésről. Igyekszem lelkemet egészségben megőrizni, és nem ellenük lenni, hanem magunkért.

Marosvásárhelyen körülbelül 57000 magyar él. A tüntetésen, amelyre Erdély többi részéből is érkeztek, úgy 2500 személy vett részt (jó érzés sok kedves ismerőssel találkozni, de rossz a keret). Lettek volna ugyan szimpátiamegmozdulások más városban is, de az emberek, Csíkszeredából mesélik, nézegettek egymás felé a főtéren, és nem hitték el, hogy mi mind ugyanazért vagyunk most itt. Nem volt, aki egy felirattal, jó szóval, énekkel összegyűjtse őket. De most a magunk szidását is lennebb csavarom, és többször és buzgóbban kérek jó szakembereket, mint eddig. „Románt és magyart és mateket és kémiát akarunk tanulni, nem alkotmány- és büntetőjogot” – körülbelül így hangzott egy passzus a Katolikus Líceum XII.-es diákjának, Nagy Henriettának az említett tüntetésen elmondott beszédéből (ahonnan jelen írás címe is származik). Akinek azonban a büntetőjogban kell otthon lennie, az tanulja meg azt, aztán segítsen nekünk; legyünk olyan jók, hogy ne lehessen rászedni, a kiskapukon berontani és sípcsonton rúgni. Ha pedig mégis megrúgtak, akkor fájjon mindenkinek.

És ha fáj, akkor ordítson egy kicsit. „A sok himnuszénekléssel, versmondással, imádkozással, gyertyával, tapssal inkább valami ünnepségnek tűnt, mint tüntetésnek. A teljes felszerelésben (védőöltözet, sisak, gumibot) pompázó csendőrök és rendőrök kissé csalódottak lehettek” – áll egy a megmozdulásról hírt adó cikk kommentárjában. A 2017. szeptember 11-i – hibrid? sosem látott? (a Bolyai igazgatója köszöntött csellengő osztályokat) – tanévnyitó után a jelenlegi tanfelügyelő azt nyilatkozta, „nem voltak gondok”, nem fejtve ki, mire számított. Megalázó. Mindebből viszont látszik, hogy hozzánk lehetne szólni, mi kommunikálunk. Viszont talán halkan és naivan.

Nem jó ilyen történelmi időkben élni, amikor, látjuk, Ukrajnában is nagy a baj, az anyanyelvű oktatás elsorvasztása küszöbön áll, nyíltabban, mint Erdélyben, ahol a fent már vázolt „úgy amúgy” időszakban csendben tűnik el egy-egy osztály. Azt az energiát facsarják ki a rendőrségen, tanfelügyelőségen való szobrozással, beadványfogalmazással, -fordítással, ügyvédekkel tanácskozva, amit valami jóra és szépre lehetne fordítani: alkotni, építeni, a magyar iskolák közötti kommunikáció légkörét megteremteni, elmenni és megünnepelni az ünnepelnivalóink, az érdemes tizenkét éveket. A „magától értetődőnek” – olyan nyelven és ott tanulhatok, amilyenen és ahol akarok – a visszafelé kalibrálása fárasztó és csüggesztő. Önmarcangolás nélkül (jól válaszoltam-e? nem kellene más eszközökhöz nyúlni most már?), hamar tegyük le a mi vétkeink, és szabad lelkiismerettel éljük azt, ami nekünk is jár. Én jobbat most nem tudok, ami a giccs és a szélsőség határán innen lehet még, tehát alapvető, szélsőségek által ki nem forgatott, ki nem kezdett értékrendemmel összhangban van. Menjünk el a bankettre.

Az unokahúgom végül elment, és reggelig haza sem jött.

Az írást röviddel az évnyitó után zártam le. Azóta tovább gördültek az ügyek. A Gyulafehérvári Érsekség szeptember 16-án tett közzé egy sajtónyilatkozatot az ingatlan, azaz az iskolaépület ügyében. Tájékoztatnak, hogy – mivel a polgármesteri hivatal és a Státus közti bérleti szerződés egyik, a Teológiai Líceum mint önálló intézmény létére vonatkozó feltétele nem teljesül – a dokumentum érvényét veszti. Harminc nap áll az illetékesek rendelkezésére, hogy egy lehetséges új szerződésről egyeztessenek. A Korrupcióellenes Ügyészség szeptember 21-én vádat emelt Tamási Zsolt és Ştefan Someşan ellen, hivatali hatalommal való folyamatos visszaélés, illetve hatáskörtúllépés miatt. A fogalmazás hivatalos iratoktól elvárható módon világos, például „egy alapítványt” emlegetnek, amely a vitatott intézkedések szabálytalan kedvezményezettje volt (a Státusról van szó). Külön sérelmes pont, hogy a Katolikus Líceum a Bolyai római katolikus teológiai profilú osztályaiból és az Egyesülés Kollégium gimnáziumi tagozatából jött létre, ezért a kárvallottak, így a vádirat, maguk a diákok. A tárgyalások következnek. Ők „töretlenül” fenntartják az ártatlanság vélelmét. Hadd véljük mi is ártatlannak az Ügyészséget.

Fotók: Boda L. Gergely (2), Takó István Facebook (1)

Szerző: Domokos Zsófia