Anglikán vagyok. Kiskorunktól fogva tiltották, hogy katolikusokkal barátkozzunk. A lakótelepünkön kaviccsal dobáltuk meg a katolikus körmeneteket. Aztán összebarátkoztam olyan lányokkal, akik az evangéliumról, az evangélium megéléséről beszéltek nekem. Ez nagyon vonzott. Meghívtak, hogy menjek el velük Canterburybe, ahol Chiara Lubich beszédet fog mondani a keresztények egységéért megren­dezett imahéten. A vonaton a csoport egyik tagja rózsafüzért vett elő, és hirtelen rádöbbentem, hogy mindannyian katolikusok. Megijedtem, le akartam szállni, de nem tudtam, mert a vonat nem állt meg, csak Canterburyben. Megérkeztünk, és mialatt Chiara beszélt, Isten dolgozott bennem, megér­tette velem, hogy Isten nagy, a világ kicsi, és mi az Ő kezében vagyunk. Megértettem, hogy meg kell próbálnom túllépni az eddigi előítéleteimen. Éjfélkor érkeztünk meg Liverpoolba, már semmi nem közle­kedett, amivel haza tudtam volna menni, ezért arra gondoltam, hogy az állomáson alszom. De egy katoli­kus házaspár azt mondta, hogy hazavisznek autóval. A hatvanas évek Angliájáról beszélek. Képtelenség volt abban az időben, hogy egy anglikán beszálljon katolikusok autójába. Számomra ezek voltak az első komoly ökumenikus tapasztalatok, melyek mind a kölcsönös szeretetből születtek. Ennek köszönhe­tően elhittem és meggyőződésemmé vált, hogy az egység lehetséges, ha hagyjuk, hogy Isten működjön. Néhány évvel később, immár a Fokoláre Gen Verde zenei együttesének tagjaként írtam egy dalt, mely­nek címe: „Hidak”. Mert én a másik partról jöttem, és nagyon szerettem volna eljutni a túlsó partra, építeni az egység hídjait.

Fotó: pixabay (1)

Szerző: Lesley Ellison

Forrás: collegamentoch.focolare.org

Fordította: Fekete Mária

Rovat: Igenlét

2017. szeptember – október