Az unokáikra vigyázó nagyszülők alakja a filmekben, de sajnos jónéhány családban is, egyre nevetségesebbé vált. Vajon hova tűnt az időskor bölcsessége?

Egyre üresebb és felszínesebb társadalmunkban mindannyian futunk az érzelmeink után, mint a kamaszok. Az érzelem- és technológia alapú társadalom két súlyos hibát követ el nap mint nap: egyrészt koravénné teszi a gyermekeket, szinte kötelezi őket arra, hogy a felnőttek életét éljék, tekintet nélkül belső világukra és mindarra a szépségre és rácsodálkozó készségre, mely természetükből fakad. A másik súlyos vétek az idősek gyermeteggé tétele, amely eltörli a felnőtt lét tapasztalatát és bölcsességét, s ezáltal teret enged annak az elképzelésnek, hogy a szeretet csak ösztön, véletlensze­rű érzés, és távol áll tőle az akarat, az értelem és a kitartás. Mindez azt eredményezheti, hogy a nagyszülőknek beszűkült, alárendelt szerepük lesz a gyermekek és a fiatalok nevelésé­ben. Az egykék társadalmában a nagyszülőket valóban inkább csak a gyermekek őrzésére kérik meg, nem a nevelésükre; így azonban a család elveszíti gyökereit, és magára marad a média ámításainak kereszttüzében.

A nagyszülők igazi feladata valójában abban áll, hogy tovább­adják a fiatalabb nemzedékeknek tapasztalataikon nyugvó bölcsességüket, és a „kiteljesedett, boldog élet” titkait, melynek útján fontos szerepe van a gyengéken és a szeren­csétleneken való gondoskodásnak. Bátorság tehát! Ragadjunk meg minden alkalmat a párbeszédre unokák és nagyszülők között. A mesék, a történetek, az ártatlan zsörtölődések, egyszóval minden alkalmat adhat erre, ami hozzátartozik az emberi léthez.

Fotó: CN (1)

Szerző: Ezio Aceti

Forrás: Citta Nouva

Fordította: Szeles Ági

Rovat: életmód

2017. július – augusztus