Különös bevásárlás

Az egész úgy indult, mint egy átlagos bevásárlás. A megvásárolni kívánt árut már a szalagra helyeztem, némán meredtem magam elé, s már a dél­utáni teendőimen morfondíroztam. Közben érzékeltem, hogy a mögöttem álló is kezdett kipakolni, de csak akkor pillantottam oda, amikor egy másik sorban állóval az áru tetemes mennyisége miatt szóváltásba keveredett. Való igaz, tényleg soknak tűnt a har­minc kutyakonzerv, a lisztek, cukrok és egyéb alapélelmiszerek tömkelege, és emiatt lassan is haladt a kipakolás. Miután a pénztáros közreműködésével a vita lezárult, az elhanyagolt külsejű, kövérkés, nehezen mozgó idős hölgy váratlanul hozzám fordult:

– Megtenné, hogy hazavisz? Itt lakom a közelben, busszal jöttem, de vissza­felé már nem tudom elcipelni ezt a sok mindent. Kifizetem a költségét.

Lenémított a döbbenet. Vásárol egy kocsinyi árut és a pénztárnál még azt sem tudja, hogyan fogja hazavinni? Micsoda felelőtlenség! (Vagy micsoda hit! – szólal meg bennem egy másik hang.) Most görgettem végig ma­gamban, hogy mennyi dolgom van délután! Miért pont én? (De miért ne én?) A nénire nézek, és egy ápolatlan, rossz szagú, taszító teremtést látok. (Vagy Jézust?)

– Jó, rendben van, elviszem – válaszo­lom, inkább a helyzet kínossága miatt, mintsem szívből.

Előbb kiviszem a saját holmimat, aztán visszajövök, és együtt visszük az övét. Elkezdek pakolni a csomagtartóba, alig fér el a rengeteg holmi.

– Maga csak pakoljon, én még beme­gyek ide a patikába, ott is kell még vásárolnom – mondja, és csoszogva elindul a szomszédos épület felé.

Kicsit bosszankodom: rabolja az idő­met, ugyanakkor lenyűgöz a bizalom:

itt meri hagyni a kocsimban ezt a rengeteg holmit. Valami átfordul ben­nem. Mit tehetnék még érte? Hátrébb állítom az ülést, hogy majd könnyeb­ben beférjen. Végre jön, elé megyek, átveszem a csomagját, ő meg nagy nehézkesen beszáll, végre indulha­tunk. A kocsiban kérdezgetem, s nagy lendülettel mesél a családjáról és betegségeinek szövevényes történetéről, kétmondatonként közbeszúrva: – Nagyon köszönöm, hogy hazavisz, Istenke áldja meg!

Megérkezünk végre, tényleg nem lakik messze. Felviszem a csoma­gokat a szegényes, koszos, kicsi ház verandájára.

– Nem tartozik semmivel, minden jót! – köszönök el.

– Isten áldja meg, és az egész család­ját is – hálálkodik.

Ahogy hazafelé hajtok, orromban érzem a kocsiban maradt kellemetlen, áporodott szagot, de nemcsak azt, hanem Krisztus jó illatát is.

Fotó: Depositphotos.com (1)

2017.Március-április

IgenLét

Szerző: Csíkné Sisák Zita