M e s e   3-TÓL 99 ÉVES GYEREKEKNEK

Barlay Ágnes

Illusztráció: Jánossy Zsófia

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép park. Különféle fák és bokrok éltek benne, madarak fész­keltek a fák ágain, s mókusok ugráltak ide-oda. Egy játszóteret is építettek a park szélén, a közepén pedig egy szép temp­lom állt. Sok ember járt errefelé, s minden évszakban csodálták a park szépségeit.

Tavasszal, amikor megjelent Tavasz Tündér, a fák ágain máris kipattantak a rügyek, s madárdaltól visszhangzott a kör­nyék. Nyáron a dús lombok szinte sátorként borultak a padokon pihenők fölé.

Most Őszanyó uralkodott. Regge­lente hűvös harma­tot szórt a fákra, s igencsak elővette festői tehetségét is.

– Mi lett veled, Lenke? – kérdezte Levél Lujza a szomszéd jegenyéről. – Tegnap még szép zöld voltál. Most pedig piros foltok vannak a ruhádon!

– Jé, tényleg! – válaszolt Lenke – Raj­tad meg sárga pöttyök lettek! Mi történt velünk?

– Azt mondta a Fa – szólt közbe Tölgy Tibi – hogy ez mindig így van. Mi, levelek minden ősszel megszínesedünk, hogy könnyebb legyen lehullani.

– Mit csinálni?

– Hát lehullani! Olyankor elenged minket a faág, és szépen leszállunk a földre.

– Az nagyon fáj?

– Egyáltalán nem fáj.

– És a földön mi lesz velünk?

– Úgy hallottam, hogy egy kicsit átalaku­lunk. A mi részeink előbb-utóbb belekerül­nek a földbe. Azt is mondta Fa, hogy akkor majd a gyökereivel felszív minket.

– Jé, hát eddig ő táplált minket, aztán meg mi fogjuk őt?

– Azt hiszem, igen.

– De érdekes! Pedig én nagyon szeretek levél lenni, és nézd, milyen szép piros lettem! Rajtad pedig egyre több sárga pötty lesz! Én nem akarok lehullani! Nekem így na­gyon jó!

– Lehet, hogy jó, de amikor Szél bácsi rád fújja a fagyot, nem tudsz tovább fennmaradni. Elgyengül a karod és lehullasz.

– Félek!

– Ne félj! Most még élvezd Őszanyó langy-melegét, és színesedj, hogy minél szebb legyél!

– Miért?

– Hogy örüljön, aki meglát. A gyerekek majd játszani fognak velünk, hazavisznek és lerajzolnak minket, mások összegyűjtenek és bukfenceznek velünk.

– Az nagyon jó lehet!

Telt-múlt az idő, s egy reggelen megérkezett a Szél. Megrázta az ágakat, ráfújt a levelekre, azok pedig kezdtek lefelé szálldogálni.

– Jaj, sziasztok úgy érzem, repülök! – szólt Lenke – Milyen jó repülni!

– Majd megyünk utánad!

Amikor már mindannyian lent voltak, összebújtak, s Tölgy Tibi mesélni kezdett.

– Tudjátok mi következik most? Majd esni fog ránk az eső meg a hó, ettől nagyon csúnyák leszünk. Alig lehet majd ránk ismerni. De nem baj. Így tudunk csak eljutni a Fa gyökeréhez, amivel a Fa majd felszív minket. De addig aludjunk, és álmodjunk egy új Tavaszról.

– De álmos lettem! – szólt Lenke, és behunyta a szemét. Álmodjunk szépeket, és majd találkozunk, ha újra levelek leszünk.

 

Új Város – 2016. november