Az ige élete

Egyik szombat délután hét, öt és másfél éves unokáimmal a játszótéren játszottunk. Amikor megérett az idő a hazaindulásra, fürgén felálltam a homokozó széléről, a vérnyomásom meg valahol „lent maradt”, s a szegé­lyen átesve elterültem a földön, sőt egyik bokám is kifordult. Felnéztem, és a három gyerek riadt tekintetét láttam meg először.

Aztán egy remélt, s mégis váratlan történet vette kezdetét: két férfi felemelt a földről, s odatámogatott a közeli padhoz, egy asszony vizet hozott, egy másik a legkisebb unokát vette gondjaiba. A velem forgó világ lassan megnyugodott, hányingerem is csillapodott. Amikor az egyik férfi – szintén nagypapa – látta, hogy üzenetet írok a feleségemnek, elleste a telefonszámot, s hívta, egymásután többször is. Néhány perc múlva men­tő vijjogott, a telefonáló nagypapa riasztotta őket.

A mentőorvos vérnyomást mért, megvizsgált. A mellkasi tappancsokat a legnagyobb unokám helyezhette testemre, a sofőr közben felfújt egy gumikesztyűt, arcot rajzolt rá, s a ki­sebbnek adta. Egyikőjük gumicukor­ral kínálta a gyerekeket, a legkisebbet is beadták a mentőbe. A vizsgálatok alapján gyalog indulhattunk haza­felé. Lassan, a riadalom mellett hála töltötte el a szívemet, hogy ennyi szerető, figyelő embertárs vesz körül bennünket. A kicsikben is erősítettük az örömöt s a hálát Isten iránt, s a na­gyobbakban elkezdtük tudatosítani, hogy ha nincs ott más felnőtt, akkor mit tehetnek ők. Feleségem az ismeretlen férfi telefonszámára köszönő üzenetet küldött, s nem-sokára megérkezett a válasz: „Jólesően olvastam üzenetét. Számomra legtermészetesebb dolog volt, hogy megpróbáltam segíteni a férjének. Örülök, hogy rendben hazaért a gyerekekkel. Jó egészséget és még sok örömteli pillanatokat kívánok az unokákkal…”

Körmendy Imre

Fotó: © Depositphotos.com/ Ocskay Bence Mo

Új Város – 2016. október