Egy magyar üzenete az emberiségnek
F ó k u s z b a n TÖRTÉNELEM
Sebok Cristian
A hatvanadik évfordulón felidézzük az 56-os forradalom miniszterelnöke, Nagy Imre hiteles kiállását a szabadság mellett.
Az 56-os forradalomban valami egyedülálló történt a világon, melyből a szabadság ragyogó üzenete szól. Nemcsak a politikai szabadság, hanem az a legmélyebb emberi vágy szólal meg benne, amelyben mindenki önmagára ismerhet. Azért írok most mégis csak Nagy Imréről, és nem az 56-os forradalmi eseményekről, mert hiszem, hogy a történelem kerekét elsősorban az emberek személyes történetei forgatják, és nem az események.
Meggyőződéses kommunista
Nagy Imre a forradalom miniszterelnöke, meghatározó képviselője és főleg vértanúja lett, bár nem vett részt a forradalom szervezésében. Sőt, kezdetben nem is támogatta, mert ellene volt mindenféle tüntetésnek. Fontos kiemelni, hogy meggyőződéses kommunista volt, tehát az egész politikai életét eszerint kell vizsgálni. A kommunizmus számára nem a politikába való belépéshez szükséges eszköz volt, ellenkezőleg: azért lépett a politikába, hogy megvalósíthassa a marxizmus eszméit. Hitt abban, hogy a kapitalizmus rendszere menthetetlenül bukásra van ítélve, és hogy előbb-utóbb mindenhol fel kell építeni a szocializmus rendszerét, mert ez az egyetlen politikai, szociális, és gazdasági megoldás. Nem az volt a kérdés számára, melyik rendszer lenne jobb Magyarországnak, hanem az foglalkoztatta a felkelés idején, hogy a szovjetek előírásain túl létezik-e más lehetséges útja a szocializmusnak. Eszméi közel álltak az öt alapelvhez: a függetlenség, a nemzeti szabadság, a jogegyenlőség, a szuverenitás és a be nem avatkozás elvéhez. Úgy gondolta, hogy ezek hiányában nem lehet valódi szocialista rendszert felépíteni Magyarországon.
A függetlenség felé
Nagy Imre írásaiból érezhető, hogy a forradalom megváltoztatta politikai gondolkozását. Felismerte, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet során elengedhetetlen egy demokratikus szakasz. Az akkori kommunisták azonban a demokratikus formákat „ellenforradalomnak, fasiszta puccskísérletnek, a kapitalizmus visszaállításának” tekintették. Nagy Imre viszont a céljához szükséges legfontosabb eszköznek látta. Szerinte „a demokratikus kibontakozás, amelynek útjára elhatároztuk magunkat kompromisszum, de olyan, amely feltétlenül helyes és szükséges volt.”
Számára a demokratikus igény a felkelt néptől született. Azon kapta magát, hogy egyik napról a másikra már nem a nép valamely részének a képviselője volt – a munkásoké –, hanem az egész népé. Ebben a hely-zetben miniszterelnökségét nem a szovjetek elismerése és támogatása legitimálta, hanem a magyar munkásosztály és végső soron az egész magyar nép felhatalmazása. A forradalomban a legszélesebb nemzeti erők egysége mutatkozott meg, és ő elfogadta a néptől kapott felelősségét, hogy megvédje a nemzeti érdekeket és vezesse az országot a függetlenség útján. Az 1956-os tizenegy napos kormány Nagynak ezért azt jelentette, hogy „a társadalom minden osztálya és rétege, a gyáripari munkásság, a parasztság és az értelmiség egységesen és teljes bizalommal támogatta a nemzeti kormányt meghirdetett programjának megvalósításában.”
Mindezért Nagy Imre alapvetően a függetlenség és a demokrácia nagykövetének tekinthető.
Abban hitt, hogy a kétpólusú rendszer fenntarthatatlan, és egy többpólusú rendszer felé kell haladnunk, illetve hogy egy biztonságos világ kizárólag önálló, szuverén és független országokkal hozható létre. „Olyan biztonsági rendszer kell (…), amely a világot nem osztja két ellentétes, sőt ellenséges táborra, ami a háborús feszültség egyik fő oka.”
Búcsú – felkészülten
A függetlenségért vívott küzdelmében családja, barátai és országa iránti szeretete vezette. |
1957 márciusában Moszkvában Kádár János megállapodott a Szovjetunió vezetőivel, hogy Nagy Imrét bíróság elé állítják. Április 14-én letartóztatták és társaival együtt Budapestre vitték Romániából, ahova még ’56 november 23-án deportálták. A börtönben majdnem egy év következett kihallgatásokkal, amelyekben ismételten megtagadta a válaszadást, és elutasította, hogy az eseményeket büntetőjogilag értékelje. 1958 januárjában vádat emeltek Nagy Imre és csoportja ellen, és ennek alapján február 6-án megkezdődött a tárgyalásuk. Június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét, Maléter Pált (56-os honvédelmi minisztert), Gimes Miklóst (az Október Huszonharmadika című lap szerkesztőjét) halálra ítélte. Ez vasárnap volt. Hétfő kora hajnalban felakasztották és a börtön udvarán temették el őket, kátránypapírba drótozva, arccal a föld felé.
Pontosan 31 évvel később, 1989. június 16-án Nagy Imrét és társait ünnepélyes keretek között újratemették Budapesten. Több százezer fő vett részt az eseményen. Ez volt az egyik legnagyobb, és kétségtelenül az egyik legjelentősebb nyilvános esemény is az ország legújabbkori történelmében.
„Kegyelmet nem kérek!” Ezzel a három szóval búcsúzott Nagy Imre a világtól. Nem csak azért lényeges ez, mert ő volt az egyetlen a vádlottak között, aki nem kért kegyelmet, hanem mert ezek a szavak jellemezték határozott magatartását, amit a kommunisták vádjaival szemben a tárgyaláson és előtte is tanúsított. Sőt, ez a mondat különösen is kifejezi az egész életét jellemző folyamat utolsó szakaszát. Végig a népért élt, sose visszakozott, és az egész tárgyalás az ítélettel nem jelentett mást neki, mint ennek a harcnak a legvégét, a legfontosabb, a döntő pillanatot, amely teljesen felkészülten érte. Kivégzése előtt másfél hónappal az utolsó ismert levelében azt írta a feleségének a börtönből, hogy nem „kapitulálással” akarja segíteni a népet és a saját családját, „hanem harccal”. Majd így folytatta: „Fizikailag tönkretettek. De ellenállásom a hitvány, koholt vádakkal szemben csak fokozódott. Kezdettől fogva a legélesebb harcban állok. (…) Lelkileg, szellemileg, politikailag teljesen felkészültem.” Az utolsó napjaiban az életéért, illetve a magyar népért harcolva rendkívüli történelmi tudatossággal teljesen legyőzte a természetes halálfélelmet és felülkerekedett egészségi állapotán. Mintha a szerepe, a küldetése fontosabb lett volna saját életénél is. Csak a remény éltette, és az utolsó megnyilvánulásai már nem a jelen világnak, hanem egy bizonytalan jövőnek szóltak. Erre vonatkozik a börtönből írt levelének lényegi része: „Ha elpusztulok is, a nép majd győz, ez ápolt bennünket, az ő ügyéért estem el.”
Nagy Imre és társai újratemetése a rendszerváltás egyik legemblematikusabb eseménye volt. |
Őszinte küzdelemben
Nagy Imre azért sem kért kegyelmet, mert egy másik harcot is végigküzdött az igazi kommunista eszmerendszer védelmében. Az orosz hadifogság óta meg volt győződve a kommunizmus igazáról. Neki többet jelentett, mint egy egyszerű pártot vagy politikai módszert, életeszménye volt, ugyanis válaszokat adott azokra a legsúlyosabb szociális problémákra és gazdasági ellentmondásokra, amelyekre már fiatalkorától érzékeny volt, és amelyektől személyesen is sokat szenvedett. Később azonban a szeme láttára a kommunizmus nevében a legkeményebb, embertelen diktatúra jött létre. Azok, akikkel egykor teljesen egyetértett, lassan az ellenségei lettek. Mivel rendszeren belülről nézte a helyzetet, egyre világosabbá vált számára, hogy elsősorban a szovjet hívek hamis beállításában volt a probléma, jóval inkább, mint a kommunista alapelvekben. Minél erősebbé vált a vörös zsarnokság, annál fontosabbnak tűnt neki a saját szerepe, mint igazi, tiszta és népi kommunizmust védő és képviselő politikus. Utolsó beszédében többek között ezt mondta: „Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell.”
Egy titkos budai cella csendjébe kiáltva Nagy Imre azt a hűséges és reményteli üzenetet hagyta Magyarországnak, hogy odaadta az életét szeretett népéért, őszinte küzdelemben az egyetemes igazságosság mellett. Akkor is, ha csak 30 év múlva kerültek nyilvánosságra ezek a szavak, megőrizték a végsőkig való kitartását a népi 56-os forradalmi becsület rendkívüli tisztasága és értékei mellett.
Bár a kommunizmus védelmezője-ként halt meg, az emberekben a szabadságért való hiteles küzdelme és a szenvedélyes élete maradt meg, ami telve volt nagylelkűséggel és szeretettel családja, barátai és országa iránt. Végső soron ez a kaposvári egyszerű ember életével, gondolataival és vértanúságával az egyetemes szabadság és szeretet üzenetét küldte az egész emberiségnek, és ez az üzenet mindmáig egyre erősebben hangzik.
- 1 Frivaldszky János: Ötvenhat lelke. Kairosz, Bp., 2008. 32. o.
- 2 Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolat, Bp., 2006. 72. o.;
- 3 Uo. 73. o.
- 4 Vida István: Előszó. In: Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolat, Bp., 2006. 24. o.
- 5 Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. 2006. Gondolat, Bp., 57. o.;
- 6 Uo. 82. o
- 7 1958. május 3-i levél Nagy Imréné, született Égető Máriának (Nagy Imre Emlékház).
Fotók: Papp Gábor,
hungarytoday.hu, hu.wikipedia.org (2), mult-kor.hu
Új Város – 2016. október