F ó k u s z b a n   TÖRTÉNELEM  

Sebok Cristian

A hatvanadik évfordulón felidézzük az 56-os forradalom miniszterelnöke, Nagy Imre hiteles kiállását a szabadság mellett.

Az 56-os forradalomban valami egyedülálló történt a világon, melyből a szabadság ragyo­gó üzenete szól. Nemcsak a politikai szabadság, hanem az a legmélyebb emberi vágy szólal meg benne, amelyben mindenki önmagára ismerhet. Azért írok most mégis csak Nagy Imréről, és nem az 56-os for­radalmi eseményekről, mert hiszem, hogy a történelem kerekét elsősorban az emberek személyes történetei forgatják, és nem az események.

Meggyőződéses kommunista

Nagy Imre a forradalom miniszter­elnöke, meghatározó képviselője és főleg vértanúja lett, bár nem vett részt a forradalom szervezésében. Sőt, kezdetben nem is támogatta, mert ellene volt mindenféle tüntetésnek. Fontos kiemelni, hogy meggyőződé­ses kommunista volt, tehát az egész politikai életét eszerint kell vizsgálni. A kommunizmus számára nem a politikába való belépéshez szüksé­ges eszköz volt, ellenkezőleg: azért lépett a politikába, hogy megvaló­síthassa a marxizmus eszméit. Hitt abban, hogy a kapitalizmus rendszere menthetetlenül bukásra van ítélve, és hogy előbb-utóbb mindenhol fel kell építeni a szocializmus rendszerét, mert ez az egyetlen politikai, szociális, és gazdasági megoldás. Nem az volt a kérdés számára, melyik rendszer len­ne jobb Magyarországnak, hanem az foglalkoztatta a felkelés idején, hogy a szovjetek előírásain túl létezik-e más lehetséges útja a szocializmusnak. Eszméi közel álltak az öt alapelvhez: a függetlenség, a nemzeti szabadság, a jogegyenlőség, a szuverenitás és a be nem avatkozás elvéhez. Úgy gon­dolta, hogy ezek hiányában nem lehet valódi szocialista rendszert felépíteni Magyarországon.

A függetlenség felé

Nagy Imre írásaiból érezhető, hogy a forradalom megváltoztatta politikai gondolkozását. Felismerte, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet során elengedhetetlen egy demokratikus szakasz. Az akkori kommunisták azonban a demokrati­kus formákat „ellenforradalomnak, fasiszta puccskísérletnek, a kapitaliz­mus visszaállításának” tekintették. Nagy Imre viszont a céljához szük­séges legfontosabb eszköznek látta. Szerinte „a demokratikus kibonta­kozás, amelynek útjára elhatároztuk magunkat kompromisszum, de olyan, amely feltétlenül helyes és szükséges volt.”

Számára a demokratikus igény a felkelt néptől született. Azon kapta magát, hogy egyik napról a másikra már nem a nép valamely részének a képviselője volt – a munkásoké –, hanem az egész népé. Ebben a hely-zetben miniszterelnökségét nem a szovjetek elismerése és támogatása legitimálta, hanem a magyar munkásosztály és végső soron az egész magyar nép felhatalmazása. A forradalomban a legszélesebb nem­zeti erők egysége mutatkozott meg, és ő elfogadta a néptől kapott fele­lősségét, hogy megvédje a nemzeti érdekeket és vezesse az országot a függetlenség útján. Az 1956-os tizen­egy napos kormány Nagynak ezért azt jelentette, hogy „a társadalom minden osztálya és rétege, a gyáripari mun­kásság, a parasztság és az értelmiség egységesen és teljes bizalommal támo­gatta a nemzeti kormányt meghirde­tett programjának megvalósításában.”

Mindezért Nagy Imre alapvetően a függetlenség és a demokrácia nagykö­vetének tekinthető.

Abban hitt, hogy a kétpólusú rendszer fenntarthatatlan, és egy többpólusú rendszer felé kell haladnunk, illetve hogy egy biztonságos világ kizárólag önálló, szuverén és független orszá­gokkal hozható létre. „Olyan bizton­sági rendszer kell (…), amely a világot nem osztja két ellentétes, sőt ellensé­ges táborra, ami a háborús feszültség egyik fő oka.”

Búcsú – felkészülten

1957 márciusában Moszkvában Kádár János megállapodott a Szovjetunió vezetőivel, hogy Nagy Imrét bíróság elé állítják. Április 14-én letartóz­tatták és társaival együtt Budapestre vitték Romániából, ahova még ’56 november 23-án deportálták. A bör­tönben majdnem egy év következett kihallgatásokkal, amelyekben ismétel­ten megtagadta a válaszadást, és eluta­sította, hogy az eseményeket bünte­tőjogilag értékelje. 1958 januárjában vádat emeltek Nagy Imre és csoportja ellen, és ennek alapján február 6-án megkezdődött a tárgyalásuk. Június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbíró­sági Tanácsa Nagy Imrét, Maléter Pált (56-os honvédelmi minisztert), Gimes Miklóst (az Október Huszonharma­dika című lap szerkesztőjét) halálra ítélte. Ez vasárnap volt. Hétfő kora hajnalban felakasztották és a börtön udvarán temették el őket, kátránypa­pírba drótozva, arccal a föld felé.

Pontosan 31 évvel később, 1989. június 16-án Nagy Imrét és társait ünnepélyes keretek között újratemet­ték Budapesten. Több százezer fő vett részt az eseményen. Ez volt az egyik legnagyobb, és kétségtelenül az egyik legjelentősebb nyilvános esemény is az ország legújabbkori történelmében.

„Kegyelmet nem kérek!” Ezzel a három szóval búcsúzott Nagy Imre a világtól. Nem csak azért lényeges ez, mert ő volt az egyetlen a vádlot­tak között, aki nem kért kegyelmet, hanem mert ezek a szavak jellemezték határozott magatartását, amit a kommunisták vádjaival szemben a tárgyaláson és előtte is tanúsított. Sőt, ez a mondat különösen is kifejezi az egész életét jellemző folyamat utol­só szakaszát. Végig a népért élt, sose visszakozott, és az egész tárgyalás az ítélettel nem jelentett mást neki, mint ennek a harcnak a legvégét, a legfontosabb, a döntő pillanatot, amely teljesen felkészülten érte. Kivégzése előtt másfél hónappal az utolsó ismert levelében azt írta a feleségének a börtönből, hogy nem „kapitulálással” akarja segíteni a népet és a saját családját, „hanem harccal”. Majd így folytatta: „Fizikailag tönk­retettek. De ellenállásom a hitvány, koholt vádakkal szemben csak foko­zódott. Kezdettől fogva a legélesebb harcban állok. (…) Lelkileg, szellemi­leg, politikailag teljesen felkészültem.” Az utolsó napjaiban az életéért, illetve a magyar népért harcolva rendkívüli történelmi tudatossággal teljesen legyőzte a természetes halál­félelmet és felülkerekedett egészségi állapotán. Mintha a szerepe, a küldetése fontosabb lett volna saját életénél is. Csak a remény éltette, és az utolsó megnyilvánulásai már nem a jelen világnak, hanem egy bizonytalan jövőnek szóltak. Erre vonatkozik a börtönből írt levelének lényegi része: „Ha elpusztulok is, a nép majd győz, ez ápolt bennünket, az ő ügyéért estem el.”

Őszinte küzdelemben

Nagy Imre azért sem kért kegyelmet, mert egy másik harcot is végigküzdött az igazi kommunista eszmerendszer védelmében. Az orosz hadifogság óta meg volt győződve a kommunizmus igazáról. Neki többet jelentett, mint egy egyszerű pártot vagy politikai módszert, életeszménye volt, ugyanis válaszokat adott azokra a legsúlyosabb szociális problémákra és gazdasági ellentmondásokra, amelyekre már fiatalkorától érzékeny volt, és ame­lyektől személyesen is sokat szenve­dett. Később azonban a szeme láttára a kommunizmus nevében a legkemé­nyebb, embertelen diktatúra jött létre. Azok, akikkel egykor teljesen egyetér­tett, lassan az ellenségei lettek. Mivel rendszeren belülről nézte a helyzetet, egyre világosabbá vált számára, hogy elsősorban a szovjet hívek hamis beállításában volt a probléma, jóval inkább, mint a kommunista alapel­vekben. Minél erősebbé vált a vörös zsarnokság, annál fontosabbnak tűnt neki a saját szerepe, mint igazi, tiszta és népi kommunizmust védő és képvi­selő politikus. Utolsó beszédében többek között ezt mondta: „Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell.”

Egy titkos budai cella csendjébe kiáltva Nagy Imre azt a hűséges és reményteli üzenetet hagyta Magyar­országnak, hogy odaadta az életét szeretett népéért, őszinte küzde­lemben az egyetemes igazságosság mellett. Akkor is, ha csak 30 év múlva kerültek nyilvánosságra ezek a szavak, megőrizték a végsőkig való kitartását a népi 56-os forradalmi becsület rend­kívüli tisztasága és értékei mellett.

Bár a kommunizmus védelmezője-ként halt meg, az emberekben a szabadságért való hiteles küzdelme és a szenvedélyes élete maradt meg, ami telve volt nagylelkűséggel és szeretet­tel családja, barátai és országa iránt. Végső soron ez a kaposvári egyszerű ember életével, gondolataival és vérta­núságával az egyetemes szabadság és szeretet üzenetét küldte az egész em­beriségnek, és ez az üzenet mindmáig egyre erősebben hangzik.

• 1 Frivaldszky János: Ötvenhat lelke. Kairosz, Bp., 2008. 32. o.
• 2 Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolat, Bp., 2006. 72. o.;
• 3 Uo. 73. o.
• 4 Vida István: Előszó. In: Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolat, Bp., 2006. 24. o.
• 5 Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. 2006. Gondolat, Bp., 57. o.;
• 6 Uo. 82. o
• 7 1958. május 3-i levél Nagy Imréné, született Égető Máriának (Nagy Imre Emlékház).

Fotók: Papp Gábor,  

hungarytoday.hu, hu.wikipedia.org (2), mult-kor.hu

Új Város – 2016. október