Életmód NEVELÉS

Visy Petra

Gyerekeim, akik 5 és 7 évesek, sze­retik egymást, de mihelyst hosszabb időkre – például a szünidő délelőttje­ire – összezárjuk őket, abból mindig bunyó lesz. Rendben van ez így? Mit csináljak?

egy aggódó édesanya

A gyerekek közötti kis korkülönb­ségből adódóan bizonyos mérté­kig természetes és érthető, hogy civakodnak egymással, összezörren­nek, próbálgatják vagy fitogtatják erejüket. Ha olykor egyéb otthoni teendőink miatt magukra hagyjuk őket, felnőtt híján átmenetileg vá­lasztaniuk kell valakit, aki átveszi az irányítást, döntéseket hoz, és fele­lősséget vállal az esetleges történé­sekért. Ilyenkor le kell játszaniuk a testvéri rivalizációból fakadó csatá­ikat, amelyben hol a korbéli fölény, hol a személyiségből fakadó vonások – határozottság, céltudatosság, do­minancia – döntik el, ki nyeri el az irányító szerepet. Utóbbit tudjuk, hogy nem törvényszerűen az idő­sebb testvér tudhatja magáénak, ami további feszültségeket generálhat a több időt megélt, tapasztaltabb fél­ben. Ezek a „csaták” törvényszerű­ségük mellett szükségesek is, hiszen rákényszerítik a feleket arra, hogy fedezzék fel, miként képviselhetik önmagukat, véleményüket, kíván­ságaikat a másik előtt, hogyan áll­hatnak ki magukért, és megtanítják őket a késleltetés, elfogadás és komp­romisszumra jutás képességére. Ezek pedig az érett személyiség és a sikeres szocializáció elengedhetetlen tartó­pillérei. A család, és azon belül a test­vérkapcsolat kitűnő terep arra, hogy a gyerekek kipróbálhassák magukat konfliktus- és versenyhelyzetben, együttműködésben, csapatmunká­ban, bocsánatkérésben és megbocsá­tásban. Mindezt érdemes felnőttként megfelelő távolságból szemlélni, és csak indokolt esetben közbelépni. Fontos a gyerekek megnyilvánulásait korrigálni, finomítani; szabályokat és kereteket adni számukra, melyek biztonságot nyújtanak nekik, hogy tudják, meddig mehetnek el, azon belül pedig kedvükre lavírozhassa­nak és keressék a számukra legjobb­nak tűnő megoldást.

A szeretet és odaadás mellett fontos szülőként azt is szem előtt tartanunk, hogy ne csak óvjuk, hanem az életre is neveljük gyermekeinket. Az eleséstől és megbotlástól megvédett gyerme­künk nem, vagy csak később tanul meg felállni; a konfrontálódástól és fe­szültségektől megkímélt csemete nem tanul meg hatékonyan vitázni és véle­ménye mellett kiállni. Sokszor mond­ják, hogy a munka formál, nevel. Az eddig említett esetekben a kisgye­rektől kezdve az iskoláson keresztül

a kamaszig minden egyes gyermek dolgozik, mun­kálkodik azon, hogy a le­hető legjobb formát találja meg az adott szituáció ke­zeléséhez. Az a gyerek, aki megtanul átélni sikert és kudarcot, megtanul küz­deni egyéni vagy közösségi célokért, nem veszik el a számára elsőként ismeret­lennek tűnő élethelyzetek­ben. Igen, „megtanulni”: mert mindezen képessé­günk nem velünk születik; tanulni és gyakorolni kell. És ahogy a szorzótáblát, úgy ezt is egyedül kell pró­bálgatniuk, miközben szü­lőként az elakadásnál segít­hetünk, rávezethetjük őket a jó megoldásra. Mindezzel pedig egy nagy ajándékot adunk nekik: magabiztos, érett felnőttként tudnak kapcsolódni másokhoz és együttműködni velük.

A nyári szünet kitűnő al­kalom arra, hogy minde­zekben fejlődjenek, hiszen rengeteg időt töltenek együtt a testvérek. A szü­lők mindennapjait nagy­ban segítheti, ha adunk nekik feladatot, amit az­nap el kell végezniük, vagy teljesíteniük kell. Haté­konyságérzetük növelése érdekében kinevezhetünk felelősöket, akiknek aznap a feladat elvégzése során más és más dologra kell ügyelniük (például: rend­felelős, időfelelős). A ren­delkezésre bocsátott idő végén pedig beszámol­hatnak a közös tevékenységről.

Új Város – 2016. július – augusztus