GAZDASÁG

Vállalkozni – hittel, méltósággal, felelősséggel

Prokopp András tájépítésszel életéről, munkájáról, keresztény hivatásáról beszélgettünk Budapest egyik barátságos parkjában.

 

Mesélsz egy kicsit a szakmádról?

Tájépítészként végeztem 2006-ban. Ez egy mérnöki munka: minden ide tartozik a kiskerttervezéstől egészen a várostervezésig, vagy a zöldfelületi rendszerek kialakításáig.

Ahhoz képest, amit tanultam, más irányba mozdultam el, inkább a kivitelezés, és nem annyira a tervezés irányába. Sok tapasztalatom van a szervezés, koordinálás területén, már fiatalként is részt vettem találko­zók, összejövetelek szervezésében. Ez független attól, hogy épp táj­építész lettem, ezt más területen is lehetne kamatozatni.

  Diplomád megszerzése után 7 évig dolgoztál egy környezetépítészeti kivitelező cégnél, amikor megérett benned a gondolat, hogy saját vállalkozást alapíts. Honnan jött az ötlet?

Így van, miután végeztem, rögtön elkezdtem dolgozni ennél a cégnél. Hét év után azonban úgy éreztem, hogy megállt a fejlődési lehetőség, szakmailag, emberileg, anyagilag is. Nagyon sok döntést kellett önállóan meghoznom, és felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem magamnak csinálom mindezt. Előtte sose gon­doltam arra, hogy vállalkozó legyek.

Volt egy döntő pillanat?

A döntésem előtt volt egy projekt, ami nagyon nehezen ment. Akkor már gondolkoztam rajta, hogy válta­ni kéne, de nagyon el voltam merülve a munkában. Egyszer aztán egy bará­tom meghívott a Fokoláre Mozgalom egyik találkozójára, ahol a közösségi gazdaságról volt szó. Elkéredzked­tem a főnökömtől és elmentem. Lelkileg nagyon nehéz időszak volt ez, mert aggódtam, hogyan tudom majd végigvinni a projektet. De aztán kiszakadtam ebből a környezetből, és a találkozón megszületett bennem az elhatározás, hogy saját vállalkozást indítsak. A döntést közösen hoztuk meg Petrával, a feleségemmel, és így vágtam bele a vállalkozói létbe.

Ez azért egy elég nagy döntés. Biztosan volt valami mélyebb motivációd is.

Úgy gondoltam, hogy ha már vál­lalkozok, akkor szeretném belevinni a keresztény életemet. A munkám során találkoztam egy olyan világgal, amivel egy átlagos keresztény-közé­posztálybeli általában nem találkozik, ez pedig a munkás réteg. Ők azok, akik följárnak vidékről, reggel 4-kor indulnak, napi 10 órát dolgoznak, aztán este 8-ra vannak otthon. Ha dolgoznak, az a baj, mert nincsenek otthon, ha nem dolgoznak, akkor az a baj, mert azzal a kevéssel is rosszul gazdálkodnak, amijük van. Ők egy teljesen más világ, akiket nem lehet úgy megszólítani, hogy „gyere el egy ifjúsági találkozóra”. Az is benne volt a döntésemben, hogy láttam ezeket az embereket, és szerettem volna valamit konkrétan tenni is értük: annak van igazán értelme, ha munkát és kenyeret tudunk nekik adni.

Hogy sikerül együtt dolgozni a munkásaiddal?

Gyakran hallottam, hogy egy vál­lalkozó sose lehet elégedett a mun­kaerővel, és úgy érzi, hogy 100%-os munkás nincsen. Néha észreveszem magamon, hogy „pénztermelő eszközként” tekintek a dolgozóimra. Persze megnézem a számokat, hogy azon a munkán, amit elvégeztek, nyertem vagy éppen vesztettem, de ettől el kell tudnom vonatkoztatni. Tisztelni próbálom az emberi méltó­ságukat, amit azzal is kifejezek, hogy munkát adok nekik.

Egyik nap például kiderült, hogy az egyik munkásom rokona, aki néha nálam is megfordult, váratlanul az­nap reggel fiatalon meghalt. Ebben a helyzetben annyit tudtam tenni, hogy meghallgattam őket, később pedig elmentem a srác temetésére, ami december 23-án volt, így a családom­tól is kért megértést. Ez télen volt, amikor nem volt annyi munka, ezért tartós élelmiszert is vittem nekik. Egy másik alkalommal pedig meg­hívtak egyikük esküvőjére, amin a rokonságon kívül jóformán csak mi voltunk jelen a családommal.

Mit jelent egy vállalkozást a közösségi gazdaság szellemében működtetni?

Törekszem arra, hogy a gondolko­dásmódom alapja az legyen, hogy tevékenységemmel értéket teremtsek. Mindig emlékeznem kell rá, hogy elsősorban Isten tőkéjével gazdálko­dom. Mikor lezárom az évet, akkor fontos, hogy a nyereségből mindig adjak Istennek is, vagy ha nincs nyereségem, akkor is legalább 1000 forintot ajánljak fel valamilyen fontos célra.

Vannak konfliktushelyzetek?

Én ebben nem vagyok erős, inkább konfliktuskerülő vagyok, de a mun­kásokkal néha kemény kézzel kell bánni. Ami szintén szeretet. Ez néha furcsa, mert van olyan munkásem­ber, aki az apám lehetne, de meg kell neki mondani határozottan és tisztelettel, ha valamit nem jól vagy nem helyesen csinál.

Hogyan nézel szembe a nehézsé­gekkel a vállalkozásban?

Amikor elkezdtem a vállalkozást, azonnal megtapasztaltam, hogy a gondviselés valóban működik. Ezt fontosnak tartom így kimondani, mert sokszor, amikor felébredek, és végiggondolom a napomat, hajlamos vagyok aggódni. Volt, mikor egy kifizetésre nem állt ren­delkezésre forrás, és épp aznap reggel érkezett pénz a számlára, mikor a határidő lejárt, így én is tudtam utal­ni. Azt hiszem, az aggódásaimat meg kell tanulnom letenni, mert ilyen esetekben számtalanszor megéltem már Isten gondoskodását.

Hogyan próbálod ezt a szemlélet­módot átültetni a gyakorlatba?

Ami először eszembe jut, az a kom­munikáció. Keresztényre lefordítva: Jézust látni a másikban. Az, hogy min­den feladat, megoldandó helyzet vagy konfliktus esetén merjek őszintén kommunikálni. Gyakran van bennem egy félelem, mit fog vajon szólni a megrendelő, ha nem érek oda időben, vagy valami nem úgy alakul, ahogy eredetileg megbeszéltük. Ezek lehet­nek kicsi vagy nagy dolgok. Koráb­ban nehezemre esett, hogy ilyenkor felvegyem a telefont, és elmondjam, mi a helyzet, de megtanultam, hogy mindent azonnal meg kell beszélni, és az esetek legnagyobb részében kide­rül, hogy az valójában nem is gond, pont úgy jó, vagy ha éppen gond, akkor is megoldható. Szembenézni a dolgokkal, és azonnal megbeszélni: úgy gondolom, ez lényeges.

Volt tavaly egy apró munka: egy járdát, pici lépcsőt kellett építeni, amit egy nagy feltöltés előzött meg. Jeleztem, hogy tömöríteni kell, és igyekeztünk is, de nem sikerült töké­letesen, és aztán a járda megsüllyedt 5-10 cm-t. Nem olyan komoly dolog. Tavaly ősszel végül abban maradtunk, hogy megvárjuk a telet, mert olyankor mindig szokott roskadni a föld, és majd tavasszal jelentkezem. Pár hete felhívtam őket, hogy mit tehetek, és a megrendelő megköszönte, hogy nem felejtettem el. Talán azt gondolta, hogy eltűntem, és ez a munka nem lesz teljesen befejezve. Hajlottam arra, hogy hagyjam az egészet, de úgy éreztem, vállalnom kell. Végül megbeszéltük, hogy majd ősz elején visszatérünk rá, és megcsináljuk.

A Fokoláre Mozgalomban azt tanuljuk, hogy ha szeretünk, az lehozza a mennyországot. Te ezt megtapasztalod?

Gyakran nem hiszek a gondviselés­ben, és esetleg aggódom… De na­gyon sok konkrét esetben megtapasz­talom, hogy a gondviselés működik. Az a tény, hogy három szezon eltelt, és télen nincsen sok munka, mégis sikerült átélni ezeket az időszakokat: ez is a gondviselés jele.

Nagyon sokféle emberrel találko­zom. Vannak a nagyon gazdag em­berek, akiknek néha kertet építünk, akik luxusban élnek. Tőlük én néha alacsonyabbnak érzem magamat. Aztán vannak a munkások, akikről korábban beszéltünk, akikre úgy tekinthetnénk, mint az alacsonyabb réteg… de nem, Isten előtt egyenlőek vagyunk. És ha ezek az emberek sze­retve érzik magukat, mert megpró­bálom megoldani nekik a dolgokat, akkor megvan tőlük a visszacsatolás. Ez érződik.

Fontos szempont, hogy a vállalkozás­ban ne a profittermelés legyen a kizá­rólagos cél. Nyilván kell a profit, mert különben nem fenntartható a cég, de az elvállalt munkát akkor is első osztályúan kell elvégezni, ha éppen úgy veszteséges. Amikor látszólag nincs happy end, az is Isten akarata. Utólag mindig összeáll a kép.

 

Prokopp András albumából (4)  ; Prokopp András albumából (2)

Új Város – 2016. július – augusztus