Hová tűnik el felnőttkorra az álmodni, képzelődni tudás?

A minap népes baráti társaságban voltam. Az egyik házaspár gyerekekkel jött, akik hamar fenn vol­tak a ház padlásterében, hétköznapjaikat átszövő, hősökkel benépesített világukban mindhárman egy-egy főszereplőt játszottak. Míg igyekeztem tőlem telhetően biztosítani, nehogy a padlóra huppan­janak a szivacsvárból, irigykedve figyeltem szabadon szárnyaló kreativitásukat, önfeledt jókedvüket, ahogy újabb és újabb ötleteik támadtak a bukfencmutatványok és az ablakokból egymásnak integetések tárházából. Látszott, nem létezik számukra más, mint az a bizonyos maguknak teremtett mesevilág.

Nemrég idéztük fel egy ismerősömmel régi közös családi nyaralásainkat, amikor mi, gyerekek esténként élő tévéműsort készítettünk a társaságnak, híradóval, reklámmal, filmmel… Az iskolás szerepjátékaink­hoz hasonlóan a nagyok világát utánoztuk, hisz abba kívánkoztunk.

Hogy is van ez? A természetes kompetencia- és autonómia utáni vágy által hajtva a gyermekek naggyá szeretnének válni, és az a világ rendje, hogy fiziológiai, szellemi, érzelmi változások közepette egyre érettebbé váljanak. Mi, nagyok mégis irigyeljük a kicsik életét. Költők, tudósok és általában a bölcs, idős emberek nagyra tartják a gyermekkort, a gyermeki létet. De vajon miért veszítjük el fokozatosan annak pozitív megnyilvánulásait? A gyermek nevelését kínaiul úgy mondják: „ki meng”, ami annyit tesz, felfedni azt, ami el van rejtve benne. De – mint azt sokan elmondták már – talán azért is van olyan sok komor felnőtt nálunk, mert oktatási rendszerünkkel sikerül elrejteni azt is, ami természetesen megvan bennünk, kiölni, vagy legalábbis tiltott zónába száműzni a képzeletet és a spontán, belső teremtőerőt. A felszabadult nevetés, vidámság társadalmunkban csak egyes eseményekhez, és főként az ittas állapothoz kötődik, mert ez lehetővé teszi a hétköznapi problémák tudati kiiktatását.

Gyermekeink formálásának felelőssége nem kis részben az iskolára hárul, ahol a gyermek napja felét eltölti. Lapunkban két oldalról közelítjük meg az iskola világát: néhány pedagógus gyakorlati, az oktatásfejlesztő pedig rendszerszintű, módszertani oldalról ad előremutató szempontokat.

Sokan, sokféleképpen igyekeznek értékekkel felvértezni a jövő nemzedékeket: A Fel!konf konferencián fiatalok hívták meg kortársaikat a felelősségvállalásra. Az ország két városában megrendezett családi futóesemény pedig példa arra, miként teremthetünk meg iskolán kívül em­ber- és közösségformáló alkalmakat. Az európai szintű AnyaApaGyerekek kezdeményezés a család megmen­téséért tesz. A Takács család megható története pedig megmutatja, hogy az egyes emberért érdemes küzdeni, energiákat vesztegetni, és hogy egy gyermektől minősé­gileg más, új életet kaphatunk.

Chiara Lubich a páli „eggyé válás” megélésére tanít. Így lehetővé válik a boldogság meg- és átélése, sőt, az öröm terjesztése is, ami a missziónk a mai világban. Kasper bíboros és Fabio Ciardi további hasznos lelki gondolatokat nyújtanak. Nagy költőink is segítségünkre sietnek az igazi szabadsághoz vezető felfedezőúton.

Vegyünk példát a gyermekekről, hogy ők példát vehessenek rólunk!

Fotó: Pixabay.com

Új Város – 2016. június

Beköszöntő – GYERMEKLÉT