M e s e   3-TÓL 99 ÉVES GYEREKEKNEK

Lauretta Perassi

Felharsant a kürt, s a királyi futár kihir­dette, hogy Márkus herceg nemsoká­ra látogatást tesz Bordóvégen, hogy megkóstolja méltán híres szőlőjüket. Bordóvég egy szegény falucska volt, melynek közepén egy egészen aprócska kastély magasodott, Bordóvégi báró uradal­ma.

A szüret éppen most kezdődött, ezért a hír hallatán mindenki nagyon izgatott lett. A báróné lélekszakadva intézkedni kezdett: „Kifényesíteni az ezüstöt! Nagytakarítás a szalonban! Bestoppolni a gobelineket! A legszebb terítőket és függönyöket akarom látni!”

Ám a falu legszegényebb kunyhóiban sem zajlott ez másként: „Erzsikém, vigyázz a levesestálra, ha összetöröd, nincs másik! Zsuzsikám, haladni kellene már a mosással! Juliskám, vigyázz, mindjárt odakap a hús!” – sorolta egy szuszra lányainak egy parasz­tasszony, akinek úgy állt a fakanál a kezében, mintha királyi jogart tartana. A jelenet pedig szinte minden házban hasonlóképp ismétlő­dött. Ezalatt a férfiak, még maga a báró úr is, a szőlőben voltak, hogy a legszebb fürtökkel tudják megkínálni a herceget.

Elérkezett a várva várt nap! Királyi kísérete élén Márkus herceg a kastély kapujához lépett. A báró családja térdet hajtva alázatosan üdvözölte, mögöttük pedig szolgahad tartotta az ezüst tálcákat, melyekről roskadozott a bőséges, zamatos szőlő. A báró jól ismerte a herce­get, akit nagylelkűségben sohasem lehetett fölülmúlni, az ajándékot mindig bőségesebb ajándékkal hálálta meg, így a báró sem gyűszűvel méricskélt. Az előkelőségek után a falu apraja-nagyja is a herceg elé járult, ki egy nagy kosár szőlővel, ki egy zsáknyival érkezett, de akadt, aki a teleszedett kalapját nyújtotta a trónörökös felé. Márkus herceg mindenkinek ugyanazzal a kedves mosollyal válaszolt. Amikor aztán a sor elfogyott előle, egy nagy akós hordót hozatott a bárói csa­lád elé, és megparancsolta szolgáinak, hogy töltsék tele arannyal. „De színültig ám!” – tette hozzá határozottan.

A bárói család nem tudott hová lenni az ámulattól és lelkesedés­től, de örömük nem tartott sokáig, mert bár alig hitték, a herceg minden egyes megaján­dékozójának ugyanazzal hordóval mérette ki az aranyat, még a felkiáltás sem hangzott másként: „Színültig!” Még Tóni, a nincstelen koldus előtt is, aki csupán egy marék szőlő­vel érkezett, ott állt a színültig töltött hordó. A bárónőt elöntötte a méreg, férje magya­rázkodni, követelőzni kezdett, kikérte magá­nak, hogy az igazság nevében legalább nekik még egy hordónyi járjon! „Drága barátom! – szólt erre szelíden a herceg. – Te mennyi szőlőt ajándékoztál nekem?” „Amim csak volt, Uram!” – hangzott a válasz. „És te, Tóni, te mennyit adtál nekem?” „Amennyim csak volt, Uram!” – felelte a koldus is. „Így hát, aki keveset adott, az sem adott kevesebbet, mint az, aki sokat adott, hiszen mindannyian mindeneteket odaadtátok.”

Forrás: CN

Fordította: Feltserné Bernáth Mária

Illusztráció: Eleonora Moretti

Új Város – 2016. március