S z í n e s   r i p o r t   TUDOMÁNY

Simkó Zsófia

A Pro Scientia Aranyérem az Országos Tudományos Diákköri Tanács elismerése azoknak az egyete­mista kutatóknak, akik választott szakterületükön kiemelkedőt alkotnak.

Riportunkban két 2015. évi díjazottal beszélgettünk. Mindketten ifjú hölgyek és kutatók. Olyanok, akik – bár egészen másféle területeken dolgoznak – elkötelezetten hivatásuknak vallják a tudományos kutatást.

Eszter, hogyan kötöttél ki a földtudománynál?

E: Ha egy szóval kellene válaszol­nom, azt mondanám, Istennel. De hogy bővebben kifejtsem: sokáig magyar-történelem szakos tanárnak készültem, de felmér­tem, hogy ez nem jelent majd jól fizető állást életem hátralévő részére. Mivel nagyon szerettem a természetföldrajzot is, így az egyetemi jelentkezési határidő előtt 2 héttel úgy döntöttem, hogy a földtudományt jelölöm meg elsőként, és csak második helyre teszem a magyart. Ezután megbeszéltem Istennel, hogyha azt szeretné, hogy magyar tanár legyek, akkor ne vegyenek fel az első helyre. Azt tudtam, hogy magyarra felvennének, mert elég jól sikerült az érettségim. A vége az lett, hogy 100 ponttal többet értem el, mint amennyi az ELTE Földtudomány szakára kellett a bejutáshoz. Így kötöttem ki a földtudo­mánynál és a geológiánál, amit mai napig Isten vezető szeretetének érzek.

Vivien, a te pályafutásod hogyan indult?

V: Ha hétévesen rám néztél volna, nem gondoltad volna, hogy huszonöt évesen egy „menő”, agykutatással foglal-kozó laborban fogok dolgozni. Egy kis borsodi faluból szárma­zom, mégis annyi lehetőséget kaptam! Már a középiskolában részt vettem a tudományos diák­körben. Rengeteg dolgot vizsgál­tunk, a harmatban levő ionoktól a fémallergiáig. Innen adódott aztán egy pályázati lehetőség: az országból egy középisko­lást kijuttattak a kutatás egyik fellegvárának számító, izraeli Weizmann Intézetbe. Hogy az az egy én lettem, egy név­telen vidéki iskola angolul megszólalni alig merő diákja, számomra különösen nagy ajándék volt. Ott szerettem bele igazán a kutatói létbe. A felvételikor nem akartam magam egy irány mellett elkötelezni, hiszen egyaránt érdekelt a biológia, a kémia és az informatika is. Ezért a Pázmányra jelentkeztem, molekuláris bionika szakra.

Tehát mindketten kaptatok egyfajta „égi” indító löketet. Voltak más sarokkövek is az úton, megerősítésképpen? Volt esetleg, amikor elbizonytalanodtatok?

V: Nagyon sok megerősítést kaptam. Pályázatok, eredmé­nyek, amelyek jelezték számomra, hogy jó úton haladok. Professzorok, akik a szárnyuk alá vettek, támogattak. És ezek a „véletlenek”: a Weizmann, a SOTE, ahol az alapképzésem alatt gyakorlatoztam, a zürichi látogatásom, ahová az egyetemről küldtek tanulmányútra, és a mostani helyem, a Kísérleti Orvosi Kutatóintézet: mindegyikért nagyon hálás vagyok, mert végig azt éreztem, hogy a helyemen vagyok, és ettől több azt hiszem, nem kell.

Fontos számomra, hogy a kutatás, amiben részt veszek, ne legyen l’art pour l’art. A csoportommal azt vizsgáljuk, hogy az idegrendszerben bizonyos endokannabinoidok (ingerü­letátvivő anyagok, amik az idegsejtek közti kommunikáci­óban játszanak szerepet) receptorai milyen gyakorisággal fordulnak elő az egészséges szervezetben. Így megállapítható, hogy például epilepszia vagy más betegség esetén milyen eltérések vannak a receptorok sűrűségében és elhelyezkedésében az egészséges állapothoz képest. Nem mi leszünk, akik kifejlesztjük majd a hatéko­nyabb gyógyszert ezekre a betegségekre, de az ő munká­jukhoz teremtjük meg az alapokat ezeknek az „információ­morzsáknak” a begyűjtésével. És ez gyönyörű!

E: Nagyon sok szerepe volt a tanáraimnak abban, hogy megszerettem a geológiát, és hogy a tanulás mellett belekezdtem a kutatásba. A mesterképzés első félévében bekerültem egy nagyon jó, lendületes és ösztönző csapat­ba. Külön kegyelemként éltem meg, hogy Szabó Csaba és Falus György segítségével egy olyan témában kezdhettem el kutatni, amiről tudtam, hogy aktuális, és hogy amit a kutatással adhatok, az nem csak egy kis szakmai közös­ségnek szól. A témám a klímaváltozással volt kapcsolatos. Azt vizsgáltuk, milyen lehetőségek rejlenek a kőzetekben, hogy az egyik legnagyobb üvegházhatású gázt, a szén-dioxidot megkössék, így csökkentve némileg a klímavál­tozás intenzitását. Élveztem és szerettem a munkám, de én is éltem át elbizonytalanodást, és ezt az időszakot na­gyon fontosnak tartom, mert végül megerősödtem abban, hogy jó helyen vagyok. Az alap- és a mesterképzés között külföldön töltöttem egy évet, és visszatérve sokáig nem találtam a helyem. Ez az év nagyon nehéz volt lelkileg, többször megfordult a fejemben, hogy otthagyom. Elkezdtem nézelődni, hogy mit csinálnék szívesen, de mindig visszajutottam oda, hogy a geológia érdekel a legjobban. A nehéz pillanatokban az is segítségemre volt, hogy tudtam, ez a kaland Istennel együtt indult, még az egyetemre való jelentkezéskor, így ez is megerősí­tést jelentett. Kutatóként több kudarc éri az embert, mint siker. Sokat kell próbálkozni, tanulni a hibáinkból, és újra próbálkozni. Hosszú folyamat, mire sikered lesz valami­ben, és kitartónak kell lenni. Én szerencsés vagyok, hogy látom, hogy a munkámnak van gyümölcse.

Hogyan tervezitek a jövőtöket?

V: A professzoraim mindig hangsúlyozták, hogy fontos máshová menni tanulni, meglátni egyéb nézőpontokat, elsajátítani új technikákat. Aztán hazajönni, és mindezt továbbadni. Ezt fontos feladatomnak érzem, ahogyan azt is, hogy ami ismeretet elsajátítottam, azt ne dobjam félre teljesen azért, hogy főállású anyuka legyek. Persze nagyon szeretnék családot, de úgy gondolom, hivatásom van a tudomány továbbadásában is. Ezzel együtt ha a gyerekem beteg lenne, nem lenne kérdés, hogy hazaszaladok, és nem futtatok le még egy analízist. Remélem, tudok majd jó édesanya és feleség lenni amellett, hogy folytatom a kutatásaimat is.

E: Én most kezdtem a doktorit a Virginia Tech-en, úgyhogy rövidtávú terveim között szerepel, hogy ezt elvégzem. Utána mindenképpen szeretnék hazajönni Magyarországra, és családot alapítani, mert azt gondo­lom, hogy nőként meghatározó és semmivel nem pótol­ható élmény az, ha feleség és édesanya lehet az ember. Szerencsére vannak előttünk pozitív példák, ahol sikerült összeegyeztetni a családot a kutatással. Bár biztos vagyok benne, hogy egy támogató társ elengedhetetlen ebben a vállalkozásban. Persze nincs minden tervem kőbe vésve, előfordulhat, hogy egy pár éves poszt-doktori ösztöndíj erejéig még külföldön maradok. De hosszútávon min­denképpen szeretném a tudást, amit megszereztem, hazahozni, és itthon is kamatoztatni.

Fotók: Miczán Vivien albumából (2), Sendula Eszter albumából (2) 

Új Város – 2016. március