Színes riport   ÖRÖKSÉG 

December elején hunyt el Silvana Veronesi, Chiara Lubich egyik első társa. Rá emlékezünk két személyes beszámolón keresztül.

Cinzia Panero hat évet élt Silvanával abban az időszak­ban, amikor a lelkiség „robba­nása” történt a fiatalok között, Pacsirta Szabina pedig jelenleg a mozgalom olaszországi központjá­ban él, ahol kétszer is találkozott vele élete utolsó heteiben.

Cinzia, te akkor éltél Silvanával együtt, amikor Chiara Lubich rábízta a Gen 2 Mozgalmat, (a 18–30 éves korosztályt). Milyen volt vele együtt dolgozni?

Nem annyira a közös munkára, mint inkább a közös életre emlékszem. Silvana Trentóban, Észak-Olaszor­szágban született, ahol az emberek visszafogottabbak, és nem mutatják ki érzelmeiket. Ez jellemezte Silvanát is, de nagyon nagylelkű és melegszí­vű volt. Ha megismert egy embert, képes volt teljesen befogadni.

Számára a legfontosabb az volt, hogy mindnyájan részesei legyünk azoknak az örömöknek és fájdalmak­nak, melyeket mozgalmunk megélt, hasonlóan, ahogy egy családban is történik. Nem volt különbség a kis vagy a nagy dolgok között. Emlék­szem, hogy egyszer Korzikán vártunk rá a hajóállomáson, és iszonyú meleg volt. Silvana már hosszú ideje úton volt, de amikor leszállt a hajóról a tömeg közepette, a perzselő napon lelkesedéssel és örömmel mesélte a nagy hírt, annak minden fájdalmas, de szeretettel teljes hátterével, hogy végre jóváhagyták mozgalmunk Általános Szabályzatát.

Silvana jelen volt a mozgalom elindulásakor Trentóban. Lehe­tett érezni köztetek generációs különbségeket?

Ezt sohasem tapasztaltam, azt viszont igen, hogy jelenléte mindnyájunk számára arról szólt, hogy az egység karizmájának a hiteles forrásából merítsünk. Silvana sohasem éreztette velünk, hogy nálunk jóval idősebb, mert a szeretet által váltunk egyen­lővé. Szívesen jött velünk vásárolni és együtt vettünk ruhát. Gyakran én mentem vele, persze nagyon szívesen, akkor is, ha tudtam, hogy nem vagyok túl jó ezen a téren. Ő viszont mindig felpróbálta azokat a ruhákat, amiket javasoltam, és gyakran meg is vettük!

Autoriter volt veletek, fiatalokkal?

Ha az autoriter szó alatt azt értjük, hogy voltak pillanatok, amikor „nevelt” bennünket, mint az édesanya, aki szereti gyermekeit, akkor igennel válaszolok. Szemé­lyesen nekem sokat segített emberi és lelki fejlődésemben. Azt is el kell mondanom, hogy teljes bizalommal volt felém döntéseimet illetően, mindenekelőtt a fiatalok mozgalma, a Gen Mozgalom tekintetében.

Igényes volt velünk, ahogy igényes volt önmagával is. Loppianóba men­tünk, hogy előkészítsük az 1990-es Genfestet, amikor Silvana azt mondta nekem: „Nagy segítség lenne, ha ezekben a napokban, miközben dolgozom a többiekkel, te rendbe tennéd azt a házat, ahol a lányok laknak, mert az előkészületek miatt erre nincs idejük.” Miközben három napig mostam, vasaltam, főztem, éreztem, hogy valóban a Genfestért dolgozom. Silvanától megtanultam, hogy teljesen mindegy, mit csinálok. Az egyetlen, ami fontos, az, ahogyan csinálom.

Mi az, ami tovább él benned ebből a kapcsolatból?

Akkoriban 23 éves voltam és Silvaná­tól sokat kaptam. Mindenekelőtt azt, hogy Istenben „őrületesen” bízzak. Isten általunk akarta megvalósítani tervét a Gen Mozgalomról, de ehhez szüksége volt ránk, arra a testre, amit mi alkottunk, és ez nagy hitet és egy­séget kért, de Isten ugyanezt kéri ma is tőlünk egyénileg és együtt.

Szabina, te mióta és miért vagy az ifjúsági központban Róma mellett, és mit jelent számodra a lelkiséget elkötelezetten élni fiatalként?

2015 szeptemberében érkeztem és egy évet tervezek maradni. Egyrészt szeretném jobban megérteni az oly sokszor emlegetett „egyetemes testvé­riség”-et. Már két hónap után is na­gyon érezhető, hogy a világra sokkal nyitottabb emberré formál engem az együttlét a szlovák, cseh, brazil, malaysiai, ugandai, Fülöp-szigeteki és egyéb nemzetiségű barátaimmal, akikkel együtt dolgozom. Rengete­get tanulunk egymás kultúrájából, szemléletmódjából. Emellett az elmúlt hónapokban erősen éreztem, hogy Isten az, aki kéri tőlem ezt a lépést, hogy hagyjam ott a biztosnak tűnő munkahelyemet, és jelenlétemmel, munkámmal, talentumaimmal szol­gáljam a nemzetközi Gen központot.

Az elköteleződés örök „felfedező túra” számomra, mivel Isten mindig más és más, talán egyre komolyabb lépéseket kér tőlem. A másik, szerintem a legfontosabb dolog, hogy ezt az utat nem egyedül, hanem (szerencsére) közösen, egymást segítve próbáljuk keresni, sok újrakezdéssel és megújulással. Arra vágyom, hogy Isten olyan em­bert formálhasson belőlem, amilyet Ő valószínűleg már megálmodott.

Mit jelentett számodra Silvanát, a Gen Mozgalom egyik alapítóját élete utolsó napjaiban meglátogatni?

Silvanával találkozni – életének ebben a fontos szakaszában – nagyon különleges és mély tapasztalat volt számomra, amiért nagyon hálás vagyok Istennek. Látogatásunkkor elég nehezen tudott beszélni, de fájdalmai ellenére is mindenre válaszolni és reagálni akart, a rendelkezésére álló összes erejével próbált szeretni és befogadni min­ket. A mozgalom fiataljai mindig is nagyon közel álltak hozzá. Most is nagyon örült nekünk és kifejezetten érdekelte, hogy mit élünk jelenleg.

Beszélgetésünk folyamán három dolgot emelt ki: „Most elérkezett mindannyiunk felelősségének ideje.” „A fiatalok nagyon sokat tehetnek. Az út nyitva áll előttetek, (és úgy tett a kezével, mintha egy út tárulna fel), és utak nyílnak meg.” Aztán többször is elmondta: „Menjetek előre!!!”

Miközben beszélt hozzánk, hosszú ideig fogta a kezemet, és mélyen a szemembe nézett. Erősen érzé­kelhető volt, hogy valóban, szavak nélkül is átadta nekünk a stafétát, amit nagy felelősségnek érzünk, hogy mindannyian személy szerint is továbbvigyünk.

Tóth Judit

Fotók: © Centri Gen 2 – CSC Audiovisivi (3)

Új Város – 2016. január