A családok a mostani szinódus előtt és alatt a történelemben először lehettek partnerei az Egyháznak igazi kölcsönösségben.

Ha régi, barnás színű eskü­vői fotókat nézegetek, arra gondolok, vajon ezek mögött a méltóságteljes arcok mögött is annyi gondokkal teli történet volt, mint a mai házaspárok életében? Különösen nehéz helyzetben vannak azok a házaspárok, ahol már kama­szok a gyerekek, vagy éppen már felnőttek és kirepülőben vannak. De a fiatal házasok helyzete sem könnyebb: a sok munka, a családi élet éveken át tartó felépítése, a sokszor szűkös körülmények, megszürkítheti a kapcsolatunkat. Lehet, hogy egy la­kásban élünk, de már alig érintkezünk párunkkal. Környezetünkben, baráti köreinkben, plébániákon, de a saját kapcsolatainkban is: a család világa az egész társadalomban segítségért kiált!

Emiatt is nagyon vártuk a 2014-es októberi rendkívüli püspöki szinó­dust, amely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megértse a családok életét a mai világ kihívásai közepette az evangélium fényében. A szinódus munkadokumentumát és az ahhoz kapcsolódó rendkívül sokrétű kér­déseket a Szentatya elküldte minden országba azért, hogy mi, házasság­ban élő laikusok hozzászólhassunk és válaszokat keressünk. Az Egyház talán először élt a lehetőséggel, hogy partnerként legyünk ott a szinódu­son, amely 2015. októberében zajlott az előző 2014-es családszinódus folytatása és lezárásaként.

Az Egyház feladata a mai nehéz helyzetben az, hogy együtt haladjon a sérült emberiséggel.

Erdő Péter bíboros közvetlenül a szinódus befejezése után a Magyar Kurírnak adott interjúban többek között ezt emelte ki:

„Az egyes tapasztalatokból, javas­latokból egy újfajta egyház képe bontakozott ki. Természetesen az egy, szent, katolikus, apostoli Anyaszentegyházé, aki ugyanaz mint volt, mégis új hangsúlyokkal. Amit a II. Vatikáni Zsinat tanított a világi Krisztus-hívők szerepéről és küldetéséről, azt itt és most már megélt valóságként láttuk. A családok, a családokból álló közösségek szerepe a hit átadásá­ban, a nem hívő világ felé irányuló misszióban, de az összes emberi problémában való segítés terén is, vagy az egyházi közösségek, a plé­bániák építésében és hordozásában, ez egy olyan lenyűgöző kép, ami azt hiszem, hogy korfordulót mutat, mert ezt nem mi csináltuk, nem mi szerveztük, nem íróasztalnál találtuk ki, hanem a Szentlélek megérlelte.”

A pápa a szinódus megnyitásakor beszélt arról, hogy a férfiak és nők a kiselejtezés kultúrájának áldozatai. A férfit és a nőt csak egy hozzá hasonló szerető szív tudja kiemelni a magányból, az egyedüllétből. Isten megáldja az emberi szeretetet és sze­relmet. Ez azt jelenti, hogy a házasélet célja nemcsak az, hogy mindig együtt éljenek, hanem hogy mindig szeressék egymást! Majd feltette a kérdést, hogy mi a feladata az egyháznak a mai nehéz helyzetben. Válasza egyszerű és világos: hogy küldetését hűségben, igazságban és szeretetben élje meg és együtt haladjon a sérült emberiséggel. És mivel most az Irgalmasság éve következik, nagy feladatot kaptunk tőle: küldetése arra szólít, hogy az Egyház a sérült emberiség irgalmas szamaritánusa legyen.

A családok mindennapi vesződségeik ellenére is komoly tanúságot tesznek hűségükről az egyház tanítása és az Úr parancsai mellett.

Mindenki izgalommal várta, hogy milyen határozat születik az újrahá­zasodottak szentségi életével kapcso­latban, de a dokumentum erről nem szól. Viszont hangsúlyozza, hogy őket a lehető legjobban be kell fogadni az egyházi közösségbe, mert nem érezhetik magukat kiközösítve. Ezzel kapcsolatban Adolfo Nicolàs atya, a jezsuita rend generálisa október 8-án a Corriere della Serának adott interjú­ban hangsúlyozta, hogy „… jobb egy olyan pár, akik törődnek egymással, mint egy olyan pár, akik az egyházi előírásoknak ugyan megfelelnek, de nincs bennük szeretet. (…) Nem csak a tökéleteset kell elfogadnunk. (…) Ha van valami jó, amely növe­kedhet, táplálnunk kell azt, táplálnunk kell az életet minden területen.”

Az elváltaknak szükségük van lelki kísérésre és „… nagyon őszinte önmagunkba tekintésre, hiszen Istent, aki mindent tud, nem lehet megtéveszteni” – hangsúlyozta már II. János Pál pápa is a Familiaris Consortio apostoli buzdításában.

„Az Egyháznak keresnie kell az em­bert, be kell fogadnia és kísérnie kell, mert egy zárt kapus egyház elárulja önmagát és küldetését, s ahelyett, hogy híd lenne, akadállyá válik” – hangsúlyozta Ferenc pápa a család­szinódus legutolsó napján.

Mi a legfontosabb változás, amelyet a szinódus hozott? – hangzott a kérdés a generális atyához. „Együtt­érzéssel és irgalommal olyan új utakat kell keresnünk, melyeken az embereket segíthetjük. A konkrét helyzetekben van szükség a megkü­lönböztetésre, mert ott elsősorban az emberek a fontosak és csak utánuk az alapelvek. Ez nagyon kemény tanítás a papok számára: nem vál­hatnak funkcionáriusokká, hanem a megkülönböztetés munkáját kell elvégezniük. Szent Ignác nagyon örülne, ha látná, hogy a megkülön­böztetés ekkora szerephez jutott az Egyházban. Ferenc pápa is nagyon örül ennek.”

Természetesen mi, családosok örü­lünk a legjobban, mert ha sok időnek is kell eltelnie addig, amíg életté válik, megtestesül hétköznapi szinten is a szinódus tanítása, a jó mag el van vet­ve és ebből csak jó bontakozhat ki.

Erhardt Krisztina

 

RÉSZLETEK FERENC PÁPA ZÁRÓBESZÉDÉBŐL Legyen pozitív a családról való látásmódunk! – Lendületet kell adni az egészséges családoknak, a nagycsaládoknak, támogatni és bátorítani kell őket, hiszen mindennapi vesződségeik ellenére továbbra is komoly tanúságot tesznek az egyház tanításához és az Úr parancsaihoz való hűségükről. Időszerű családpasztorációt kell megalkotni, olyat, amely az evangéliumon alapszik, tiszteletben tartja a kulturális különbözőségeket, amely képes vonzó és örömteli nyelvezettel továbbadni az örömhírt. Segítsük a nehéz helyzetben lévő családokat! – Az elhagyott embereknek, az elhanyagolt öregeknek, a szüleik kétségbeesé-sétől sérült gyermekeknek, az életben maradásért küzdő szegény családoknak, a bűnösöknek, akik ajtónkon kopogtatnak, és a távoliaknak! Segítsünk mindazoknak, akik sebzettnek érzik magukat testben és lélekben, valamint a fájdalom, a betegség, a halál vagy az üldöztetés által meggyötört házaspároknak. Nagy gonddal készítsük fel a fiatalokat a felelős házaséletre! – Segítsünk elűzni a fiatalok szívéből a végérvényes elköteleződéstől való félelmet. Legyen innovatív a pasztorációnk, amely megfelelőképpen felkészít a házasság szentségére, és felhagy azokkal az eddig meglévő gyakorlatokkal, amelyek inkább csak a formalitásoknak akarnak megfelelni, ahelyett hogy valóban egy egész életre szóló kötelezettségvállalásra készítenének fel. Gyermekkortól kezdjük a családi életre nevelést! – Tanítsuk a fiatal nemzedéket, hogy komolyan éljék meg a szeretetet, hogy ismét higgyenek a hiteles, termékeny és örök szeretetben, amely nem a „használd és dobd el” jelszón alapszik. Segítsük a fiatalokat, hogy kilépjenek önmagukból és ezzel búcsút mondjanak a magánynak. Segítsünk megérteniük, hogy a házasság az a hely, ahol megmutatkozik az isteni szeretet. Ne ítélkezzünk a krízisbe került családok fölött, hanem segítsük őket! – Egyetlen családnak sem szabad azt éreznie, hogy magára hagyta az Egyház, vagy hogy ki lenne zárva az Egyház szeretetéből és öleléséből! Botrány az, ha félünk szeretni és konkrétan kimutatni ezt a szeretetünket. El kell indulnunk mások felé, mert egy magába zárkózó Egyház halott egyház! Az az egyház, amely nem lép ki kerítésein kívülre, hogy megkeressen, befogadjon és elvezessen mindenkit Krisztushoz, az olyan egyház, amely elárulja saját hivatását és küldetését. Anyaként, feltétel nélkül szeretni minden családot, de különösképpen azokat, amelyek nehéz időszakon mennek keresztül.

 

Fotók: © Mazur/catholicnews.org.uk (2)

CN

© Mazur/catholicnews.org.uk

 

Új Város – 2015. december

F ó k u s z b a n – KORFORDULÓ