Halottak napja

Néhány éve egy 7. hónapban levő várandós isme­rősömnek az orvosok megmondták, 15% esélye van arra, hogy kisbabája élve jöjjön világra. A közlést nagyon keménynek tartottam az orvosok részéről, ezért méginkább elcsodálkoz­tam a hölgy reakcióján, aki egyrészt mindent megtett, hogy megmentse a kicsit, másrészt tudatosan készült arra – például ilyen témájú olvasmányokkal –, hogy idejekorán visszaadja Annak, akitől kapták. A baba aztán egészségesen megszületett.

Mire az Olvasó kezében tartja a lapot, már átéltük mindenszentek és halottak napját. Modern nyugati kultúránkban kevés, túl kevés időt szentelünk annak, hogy odafigyeljünk az elmúlás tényére, valóságára. Sokan súlyosan beteg közeli barátaikat, ismerőseiket sem látogatják meg a kórházban, és a temetésükre sem mennek el, csakhogy ne kelljen felidézni elvesz­tett szeretteik emlékét, és ne kelljen saját halálukba se belegondolniuk.

Teljesen érthető ez az érzés, hisz kapcsolataink éltetnek, és mindahányszor eltávozik az élők sorából egy-egy hozzánk közel álló személy, önmagunkból veszítünk el valamit.

Mégis, talán érdemes a testi-lelki valónk mélyére hatolni és megkérdezni önmagunktól, hogyan tudjuk tudatosan elkerülni a téma ösztönös kiiktatását vagy idősebb korunkra odázását. Ennek átgondolásához fényt adhat Chiara Lubich írása, az ember halha­tatlanságáról, amelyet az eukarisztikus Jézus által nyerhet el.

Ezen túl mindennapjaink egészséges, pozitív megéléséhez is szükségünk van arra, hogy szembenéz­zünk a halállal. Hányszor érezzük magunkat fruszt­ráltnak korlátaink, behatárolt lehetőségeink miatt. Hisz ahhoz, hogy egy programra, munkára, kapcso­latra igent mondjunk, számtalan másikra kell nemet mondanunk. Olykor objektíven negatív dolgokról van szó, máskor semlegesekről, sőt, legtöbbször jobbnál jobbakról.

De gondoljunk csak bele: a legnagyobb ajándék, amit Istentől kaptam, az a szabadság, ami miatt dönthetek valami mellett, és így a cselekedetem nyomán új élet születhet. Így tettek sokan, sok helyen, sokféléképpen: így tett az a fokolarinó is, aki vállalta annak a kocká­zatát, hogy kapocs lesz a Vatikán és a csend egyháza között. Így tettek a fiatalok is, akik nem engedtek a szélsőséges hangvétel kísértésének, és párbeszédet kezdtek egymással a migránskérdés kapcsán. Így tesznek családok is a hétköznapjaikban, akikkel zajlott és akikről szólt a Családok VIII. Világtalálko­zója. Az ő példájukkal is felvértezve, a személyes és közösségi reflexió során talán egy újabb lépést tudunk megtenni az Élet felé.

Prokopp Katalin

Fotó: Pixabay

Új Város – 2015. november

Halottak napja