Az a bizonyos egy csepp

A röszkei falnál pillantot­tam meg egy házaspárt két nagy hátizsákkal és két apró gyermekkel. Felajánlottam az anyukának, hogy hozom én a hátizsákot a gyűjtőpontig. Akkor mondta a férje, hogy már alig bírja, mert várandós. Egy társammal próbáltuk őket konkrétan segíteni: orvosi sátorhoz kísértük, innivalót-és ruhát kerestünk, információ után jártunk. Aleppóból igye­keztek Franciaországba, mert ott vannak rokonaik. Könnyes szemmel mutogatták a gyö­nyörű házuk fotóit, ami most már romokban áll. A francia rokonokkal is beszéltünk telefonon, hogy egyeztessük az infókat, és jó tanácsokat tudjunk nekik adni.

Ezután busszal Röszkére kerültek. Mikor a gyűjtőpont­nál búcsúzkodtunk, a tanács­talanságukat és kimerültsé­güket látva mindketten úgy éreztük, hogy nem hagyhatjuk őket magukra. Megadtuk a skype elérhetőségünket és azon keresztül kommunikál­tunk velük a továbbiakban. Különböző szálak segítségével akartunk rásegíteni a papírok intézésében, de bekerültünk egy bürokratikus rendszer kellős közepébe, ahonnan a kiút a sok erőfeszítés ellenére sem látszott. A legelkeserítőbb körülmények között skype-on ott tudtunk lenni mellettük, bátorítani őket és konkrétan kifejezni a szeretetünket. Az imákkal pedig ki tudja hányan bekapcsolódtak ebbe a történetbe. Egyik éjjel aztán vonatra rakták őket és eljutot­tak a magyar-osztrák határig. Sógorom, aki közel lakik a határhoz, információkkal segített nekik eljutni Bécsig, ahol bár jó kezekben voltak a segélyszervezeteknek köszön­hetően, mégis felkereste őket, és két gyermeküknek elvitte azokat a kisautókat és más játékokat, amiket az ő kisfiai küldtek. Még nem tudják mi lesz velük, várniuk kell…

Fialovszky Dóra

Ötödszörre

Már a szervezés során nagyon figyeltem arra, hogy ez az utcabál ne az én saját akcióm, vagy csak az én családom akciója legyen, hanem igyekeztem másokat is bevonni az előkészítő mun­kákba. Végül öt család vett részt az ötletelésben, közöttük osztottuk szét a feladatokat. A gyerekeim minden esti imában könyörögtek azért, hogy jó idő legyen a hétvégén. Végül is az adott napon csak 12 órakor mondtuk ki a végső szót, hogy megtartjuk a bulit. Jól döntöttünk, utcabáljaink történetében sohasem látott tömeg verődött össze, kb. 200 fő. Az előkészítő találkozón úgy határoztunk, hogy ha a pénzbeli hozzájárulásokból lesz némi többlet, akkor azzal az egyik szomszédasszonyun­kat fogjuk támogatni, akinek férjét az előző napon temet­tük el. Nos, az idei bálunk legnagyobb csodája az lett, hogy másnap 96.680 Ft-nyi adományt tudtam átvinni az özvegyasszonynak, aki szinte nem is tudott hova lenni a nagy meglepetéstől és megha­tottságtól. De talán még ennél is többet jelentett nekem, hogy utcabálunk mára Pilisszenti­ván nagyobb kulturális esemé­nyei közé emelkedett, sőt, már túlnőtt a falunk határain is.

Kovács Október

Meglátni a jót is

Nóri lányunk 9 éves. Egyik este hosszú szenvedések árán sem tudtuk kivenni a füléből az egyik fülbevalóját. Már na­gyon fájt a füle, de kitartóan, türelmesen tűrte a kísérlete­zést. A szokásos közös családi esti imában a legnagyobb meglepetésünkre azt köszönte meg Istennek, hogy az egyik fülbevalóját sikerült kiszednie. Hát nem ilyeneknek kellene mindig lennünk? Mennyire más lenne az életünk, ha min­dig a jót látnánk meg, és azért hálásak is lennénk…

(aláírt levél)

Új Város – 2015. október

T á r s a l g ó – OLVASÓINK TOLLÁBÓL