Ami összeköt

Anna tanítványom volt. Ritkán találkozunk, de a kap­csolatunk élő. Nemrégen ismét elmentünk egy kisvendég­lőbe, ahol megköszöntöttük egymást a születésnapunk alkalmával. Különleges be­szélgetésünk volt, mint álta­lában mindig, érintettünk sok mindent: vallást, történel­met, Bibliát, háborút… Anna színes, szerteágazó világképé­ben a vallás, a kereszténység jelen van, de nem központi helyen. Miután átadta szere­tettel és nagy szívvel összeké­szített ajándékát, még kitett valamit elém. Egy bronzból készült Jézus és Mária arckép volt, amit ő tisztogatott meg és tett rendbe. Azt mondta, válasszak! Az egyik nálam, a másik nála marad, és ha rá­néz, akkor tudja, hogy ez ös­szeköt bennünket!

Tanácsra várva

Mélységesen megérin­tett a pszichológus válasza a márciusi számban. Arról írt, hogy javulásra irányuló belső kényszer jellemez sokakat, de nem máshoz kell mérnünk magunkat, hanem elfogadni igazi önmagunkat. Én na­gyon elégedetlen tudok lenni magammal, és mindig jobban szeretném csinálni a dolgo­kat. Azt gondoltam, hogy ez jó, ez előre visz. Például olyan céljaim vannak, hogy jobban végezzem a munkámat, job­ban szeressem az embereket, természetesen Istent a leg­jobban. Ezért mindig mérle­get vonok egy-egy esemény után, és szinte összefoglalom, hogy mi volt benne a hiba. Most belepillantottam egy más szemléletbe, és láttam, hogy ez nem jó. De mégis, akkor hogy tudok fejlődni? Örülnék, ha ebben tanácsot kaphatnék az újság hasábjain keresztül. Köszönettel.

aláírt levél

Továbbítottuk levelét Pasquale Ionatanak, aki olasz társlapunkban vála­szol a pszichológiai témá­ban feltett kérdésekre.

Segítéget kapni

 Életbátorság című előző havi cikkükben nagyon meg­tetszett a „bátorító pedagógia” kifejezés, Mahatma Gandhi gondolata: „Légy te magad a változás, amit látni szeretnél a világban.” Nem vagyok pa­naszkodós fajta, de ha vala­mi bajom van, néha segít, ha mellettem áll valaki, aki sze­ret, és ő fogalmazza meg, amit én nem tudok, mert annyira bánt. A bátorítás mellett, ta­lán előtte ez is egy lehetséges segítség.

Aranyi Krisztina

Most sikerült megállnom!

Fülhallgatót kellett elvin­nem a szervizbe. Nagyon ki volt számolva az időm. A hölgy, aki átvette a készüléket, azt mondta, egy kicsit várnom kell. Bevitte a műszerészekhez, én meg csak vártam és vártam. Eltelt kb. fél óra, és semmi nem történt. Mondtam is neki, ne haragudjon, de mennem kell. Elkérte volna a telefonszámo­mat, hogy majd értesít, mit állapítottak meg. Erre mérges lettem és majdnem szóvá is tet­tem, hogy ezt már egy fél órával előbb is lehetett volna tudni. De nem szóltam semmit, csak azt kérdeztem, esetleg lehet, hogy elkészült már?

A hölgy bement és kihozta, mondván, megszületett a diag­nózis. Tehát nem kellett dolgom végezetlenül eljönnöm. Meg­állapodtunk a folytatásban, és már csak egy javítás megren­delőt kellett lefénymásolnia. Fordult be az irodába, amikor én – nem tudom, honnan me­rítve a bátorságot – megkér­deztem, megtenné-e, hogy lefénymásolja nekem Ferenc pápa Nagyböjti levelét, mert valakinek odaígértem, de már nem fért volna bele az időmbe a fénymásolás. A hölgy nagyon kedvesen azt mondta, hogy természetesen. Mondtam neki, magának is másoljon, ha ér­dekli. Hamarosan visszajött, és két példányt hozott, mondván, hátha kell még valakinek.

Új Város – 2015. április