S z í n e s r i p o r t    MŰVÉSZET KÖZÖSSÉGBEN (2)

Prokopp Katalin

Ecset és véső a mindennapokban

A hagyományos bútorokkal berendezett, 1930 körül épült vályogfalú szegedi paraszt­házban egy pohár bor mellett beszélgetünk a fiatal művész­párral, Cilivel és Marekkel, miközben be-beszalad két kisfiuk, Marek és Bogdán.

Megosztanátok velünk néhány friss élményt az alkotásokkal kapcsolatban?

Cili: Mielőtt a gyerekek megszü­lettek volna, majdnem minden nap festettem. Sokat utaztunk, és én mindig vittem magammal egy kis táskára való papírt, ecsetet, festéket, és mindenhol festettem négy-öt munkát. A gyerekek mellett abba kellett hagynom, és ezt nagyon nehéz volt elfogadnom. Kezdetben egy apró dologban éltem ki a festés iránti vágyamat, a babanaplóban: leírtam a gyerekvárás és anyaság minden fon­tos momentumát, és festettem mellé vicces képecskéket. De az utóbbi időben újra dolgozom: festettem egy óvodás gyerekeknek való kártya­csomagot, amelyről az ABC betűit tanulhatják. Közös volt a munka: én készítettem a festményeket, Marek a digitalizálást és számító­gépes grafikát. Karácsonyra már ajándékba is adtunk ebből néhány csomagot ismerős kisgyerekes családoknak. Az élet hozta az ins­pirációt: a kis Mareknek kiejtésbeli nehézségei vannak, és kezdett egyre több betűt felismerni a képesköny­vekből. A babanapló kapcsán alakult ki ez a gyerekeknek szóló tarka-barka mesevilág a naplóillusztrációimból.

Marek: A közelmúltban három nagy emlékművet készítettem a világhá­borús évfordulók kapcsán. Ezek a munkák sok utánajárást ígényelnek, csapatmunkában készülnek. Inspirá­ló beszélgetéseknek adott alkalmat, ahogy többen együtt kerestük a tör­ténelmi események hátterét. Komoly kihívást jelent, hogy milyen formát

öltsön egy emléket állító mű. Nagy élmény találkozni azokkal, akik átélték a háborút, és munkámmal hozzájárulhatok ahhoz, hogy egy-egy ilyen alkotáson keresztül tovább éljenek emlékeik.

Bevonjátok egymást az alkotás menetébe?

Cili: Folyamatosan. Csak előnye­it látjuk annak, hogy mindketten „vizuális lények” vagyunk. Munka közben kikérjük egymás véleményét, tanácsokkal segítünk. Szakmai instrukciókat adunk egymásnak, és sokszor kérjük barátaink vélemé­nyét is, hiszen az alkotás nem csak képzőművészekhez szól.

Marek: Annyira konkrét is lehet a segítség, hogy például egyikünk elmosogat, hogy a másiknak időt nyerjen. Mi nem kiemelkedünk a művészetből, hanem belefolyik a hétköznapjainkba és teljesen átjár­ja. A legnagyobb veszekedéseink végén például elkezdjük a másik alkotásairól a negatívumokat sorolni. Innen tudjuk, hogy most már be kell fejezni a vitát.

Hogyan találja meg egy képzőmű­vész szabad, önálló kifejezésmódját?

Marek: Most, hogy sokat dolgoztam megrendelésre, kicsit elfáradtam, és felvillanyoz, hogy a saját gondola­taimhoz visszatérhetek. De a kettő nem más abból a szempontból, hogy mindenféleképpen kifejezi önmagát az ember. Meg kell találni az egész­séges arányt a saját és a megrendelő gondolatai között, ami konkrétságával inspirálóan hat.

    Mit jelent számotokra a művészet?Marek: A művészet több mint szakma. Olyan, mint egy idegen nyelv: egy csatorna, amelyen keresz­tül számtalan módon kifejezhetjük az érzéseinket, hogy könnyítsünk a lelkünkön. Külön adottság, „nyelvér­zék” kell hozzá. Két formáló erő segít az előrehaladásban: az egyik, hogy egyre összetettebb problémák merül­nek fel az ember személyes életében, a másik, hogy az évek során – mint a nyelvnél – az ember szaktudása is változik, egyre pontosabb lesz. Az alkotó munka olyan lételem, olyan habitus, ami nélkül nem tudunk élni. Az, hogy gyötrelmes vagy nem, eltör­pül amellett, hogy általa megtaláljuk a módot, hogy kifejezzük érzéseinket, gondolatainkat.Cili: Az alkotás olyan, mint egy gyermek világrahozatala és neve­lése. Rengeteg kihívással jár, de nagyon nagy öröm, amikor sikerül megtanítani valamit. Ugyanígy néha fárasztó és hosszú ideig tart létrehozni egy művet, de nagy megelégedéssel jár.Nekem kicsi koromtól sokat jelen­tett a festés és rajzolás. A kézügyes­séget több oldalról örököltem: anyai nagyapám festő volt, és rengeteget festett velem gyerekkoromban, apukám pedig világéletében nagyon szeretett rajzolni, és bár nem volt lehetősége képzőművészeti tanul­mányokat folytatni, címfestőként dolgozott. Bennem fokozatosan alakult ki a vágy, hogy kizárólag képzőművészettel foglalkozzak az életem folyamán.

Mint egykor Cili édesapja és nagyapja, most ő rajzol gyermekeivel.

 A kortárs művészet a világ esemé­nyeire való reflektálás, ami általá­ban több negatívumot tartalmaz, mint pozitívumot, ez érthető. Minket is érdekelnek ezek a gon­dolatok, de erősen ragaszkodunk a hagyományokhoz. Sokat jelent ne­künk a család, a vallás, és az, hogy mindketten ezzel foglalkozunk. Ez erőt ad ahhoz, hogy a művészetben el tudjuk helyezni magunkat.

Az egyetemen alapvetően klasszikus látásmódot közvetítettek, és most a doktori képzésem keretében a szabad művészetekkel is foglal­kozom. Ezáltal felszabadultabb vagyok, le tudom tenni a konven­ciókat, nemcsak a hagyományos ábrázolással tudok foglalkozni. A gyerekekkel megélt élményeim is hatással vannak a bennem élő alkotóra: például múltkor homok­formákat csináltuk a kisfiaimmal, és ez is új ötleteket indított el bennem.

Megélitek-e a művészet misszió voltát?

Cili: A festményeim kilencven százaléka tájkép. Ez talán örökség is, mert festő nagyapám szintén szerette a tájkép-témát. Mindig lenyűgözött a természet: Isten teremtményei, a fák, a növények, ezek a hétköznapi dolgok számom­ra felségesek. Az, hogy a képeimből mi sugárzik, arról a nézőket kellene megkérdezni, de engem, amikor festek, óriási alázat és tisztelet tölt el a természet iránt. Amint meg­láttam a tájat, megvan a fejemben a kép, és már szinte nem is kell a látvány, bennem él.

Marek: Isten saját képére alkotott minket, ezért úgy gondolom, hogy ezt az alkotásra való hajlamot és képességet is öröktől belénk helyezte. Innen fakad a művészet létjogosultsága is: az ember keresi a formát az önkifejezésre. A hasz­nosságát az idő fogja megmutatni, de már most is kapunk annyi visszajelzést, hajtóerőt, hogy mindig újra nekivágjunk. Persze jó lenne azzal a tudattal élni, hogy szüksége van rá a világnak.

Fotók: Brzózka család albumából

Új Város – 2015. április