OLVASÓINK TOLLÁBÓL

 

Különbségeink

Tisztelt Szerkesztőség!

Nagyon ritkán szoktam rea­gálni egy-egy megjelenő újság­cikkre, de most néhány sommás gondolatomat fölvillantom. A témák nagysága, mélysége miatt csak gondolatfoszlányok megosztására vállalkozom. Egy kicsit azért, hogy kifejez­zem az örömömet az ilyen témájú cikkek megjelenésén. Szükségünk van ezek ismere­tére. Szükséges, hogy ne csak a saját szűkös környezetünk irányítsa a lépteinket és az imaéletünket, hanem vegyük a fáradtságot a világegyház(ak) felé való kitekintésre is.

A „Különbözőség, nem megosztottság” című cikket többször is elolvastam, és töb­bekkel megosztottam a benne foglaltakat. Nagyon jó volt az időzítés is, hogy az ökumeni­kus imahét idején látott nap­világot a negyven különböző keresztény egyházhoz tartozó püspök római találkozójának az ismertetése.

Szinte úgy éreztük, hogy áthidalhatatlanok a kialakult különbözőségeink, fényévnyi távolságra tartanak minket egymástól a tanbeli, rítusbeli különbözőségek. Pedig a hét­köznapi hívő sokszor nincs is tisztában ezek teológiai tar­talmával. De azért tartjuk a távolságot…

Igekörös találkozónkon a fenti cikk kapcsán beszélget­tünk erről a római találkozóról, az ottani történésekről. Mind­annyian éreztük a pillanat nagyságát, azt, hogy számunk­ra is beláthatatlan távlatokat nyitott meg ez a találkozó. Emberileg is nehéz elképzelni, hogy negyven, elkötelezetten különböző nézetet valló püspök egyezségre tudott jutni, mert nem azt keresték, ami elválaszt, hanem azt, ami, pontosabban, Aki összeköt minket az Eucha­risztiában. Kicsit „eljátszadoz­tunk” a gondolattal, hogy az el­jövendő valódi egység (tudjuk, még egy kicsit távolabb van), mit jelenthet számunkra, gyer­mekeink számára.

A testvériség, és a krisztu­si szeretet valódi megélése az, ami segíthet minket az egy­mástól sokszor hétköznapi szinten is elválasztó korlátok­nak a feloldásában.

Nagyné L. K.

Modern kommunikáció

Üdv minden olvasónak!

Mint üzletember kezdettől fogva él bennem az „akárhon­nan” való kommunikáció vá­gya. Az első mobilom egy váll­ra akasztható, négykilós, táska méretű készülék volt, ma pedig már okostelefonon keresztül vagyok kapcsolatban a bará­taimmal és kollégáimmal is. Haáz Andrea írása felidézi előttem a mobiltelefon ma­gyarországi hőskorát, amikor – így visszatekintve többnyire joggal – ’bunkófon’-nak vagy ’tahófon’-nak nevezte a köz­nyelv a mobilt. Ahogy olvasom az írást a készülékméretek csökkentek, a telefonálás kul­túrája viszont alig fejlődött. A modern eszközök használa­tát szerintem nem elutasítani kell, hanem megtanulni és ha lehet megtanítani másokkal is. Ebben sokat segíthet az Új Város is! Kíváncsian várom a további hozzászólásokat!

Viszonthallásra!

Romhányi László

 

Nem értek egyet a cikk írójával. Legalább is nem értem, miért hegyezte ki mon­danivalóját a mobiltelefonra. Végül is mennyivel más, ha egy tömegközlekedési esz­közön két ember egymással beszélget, s ezt én mint har­madik, ha akarom, ha nem, hallom ? Amúgy én az érde­kes beszélgetéseket szeretem hallgatni, nem baj, hogy nem ismerem a másikat, vagy a másik feleket. Persze, van olyan társalgás, amit jobb vol­na nem hallani… Vagyis néha sokkal jobb lenne a csend. Ha mértékletes a csevely, éntőlem hadd szóljon. A sima mobilo­zásnál sokkal jobban zavar a káromkodás és a kosz a jár­műveken. További jó utat!

Emese