VIHAROS TÖRTÉNELEM

Makkay József

Sokszínű egyház

 Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosában, Gyulafehérváron beszélgetünk. A Szent István által 1009-ben alapított erdélyi püs­pökség székhelyén ma hány római katolikus él?

Dél-Erdély rohamos szórványosodá­sa városunkat sem kíméli. Ötvenkét évvel ezelőtt, friss érettségizőként, 17 éves fejjel jöttem kispapnak Máramarosszigetről Gyulafehérvárra. Akkori emlékeim tükrében ma alig ismerek rá a vidékre, sok településről eltűnt a magyarság. Csak a környé­ken tizenöt plébánia szűnt meg. Több gyülekezetben néhány idős ember maradt. Az egykori fejedelmi főváros mai, római katolikus magyar közössége mindössze 707 főt számlál. Óriási gondunk a szórványosodás. Híveink elöregednek, egyre kevesebb a gyermek. A magyarság folyamatos fogyása azonban nem csak a dél-erdé­lyi szórvány sajátossága: immár min­den fronton kikezdte Székelyföldet is. 

Az 1794-ben alapított Batthyá­neum, a messze földön híres püspöki könyvtár tizenhét évnyi pereskedés után is a román állam jogtalan tulajdona. Mekkora terhet ró az érseki hivatalra a kommuniz­mus idején elkobzott egyházi ingat­lanok visszaszerzéséért folytatott küzdelem?

Ez a küzdelem a rendszerváltás óta tart: vannak ugyan eredményei, de összességében rossz a helyzet. A romániai restitúció európai uniós kényszer alatt született, ezért Buka­rest részéről nincs őszinte szándék elkobzott javaink visszaszolgáltatá­sára. A Batthyáneum visszaigény­lési kudarca ennek a helyzetnek az iskolapéldája. Arra hivatkoznak, hogy az egyháztól ötven évvel ezelőtt elkobzott középkori kódexeket a román állam nem adhatja vissza. Ma már a strasbourgi emberjogi bíróság döntésére várunk.

Történelmi perspektívában kis híján száz éve tart ez a küzdelem. Ebben a kommunizmus időszaka volt a legnehezebb periódus?

A római katolikus egyháznak az 1948-ban államilag elismert romániai egyházfelekezetekhez képest sokkal nehezebb sorsa volt. A kommunista hatalom olyan feltételekhez kötötte az újra bejegyzésre kerülő egyház­felekezeteket, amit egyházunk nem tudott, de nem is akart elfogadni. Így 1990-ig a katolikus egyház nem szerepelt az államilag jóváhagyott tizenhárom egyházfelekezet között. Csak úgy lehettünk volna elismert egyház, ha nem függünk külföldtől, azaz a Szentszéktől. Márton Áron püspökünk így fogalmazott: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk a felől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk.” Egyházunkat ugyan nem tudták felszámolni, de a kommunizmus első évtizedében az egyházmegye kétszázkilencvenhárom papjából százharmincat hurcoltak el, sokan börtönökben haltak meg, mártírokká váltak. De nem volt sokkal kön­nyebb az 1920-as évek időszaka sem. Az 1929-ben Románia és a Vatikán között megkötött konkordátum, a hivatalos diplomáciai kapcsolatfelvé­telig megtűrt egyház voltunk ennek minden következményével együtt. 

Bizonyára rendszeresen megkérde­zik Öntől is, hogy a csángó-magya­roknak mikor lesz magyar miséje?

Ez már évszázados folyamat. A jász­vásári román püspökséghez tartozó, Csángóföldön lakó római katolikus hívek ma sem kérik tömegesen a magyar misét. Aki nem ismeri őket, az nem érti a helyzetet. Aki viszont ismeri a történelmi körülményeket, az tisztában van vele, hogy a csángó ember elsősorban római katolikus, de nemzeti tudata nincs. Első lelki élményei, az első áldozás, az első szentgyónás, a bérmálás, a vasárnapi szentmisék románul rögzültek benne. Számára az egyházi nyelv a román, és ez még akkor is így van, ha odahaza csángó-magyarul beszél. De ez nem a mindannyiunk által ismert magyar nyelv. Ezért is szül értetlenséget a kívülálló számára, amikor az Erdély belső részeiben nagyobb közösségek­ben letelepedett csángók rendszere­sen román misét kérnek tőlünk. A Zsil-völgyi Vulkánban a hatvanas és hetvenes években mintegy négyezer csángó-magyar telepedett le csalá­dostól. Bányászként akkoriban jól meg lehetett élni. A városban szolgáló székelyföldi származású plébános, Sántha István különösen kedvelte a csángókat, bátorította is az érkezé­süket. Egy idő után azonban azzal a számára furcsa követeléssel találta szembe magát, hogy több ezer csángó híve román misét követel. Otthon, a családban csángó-magyarul beszél­tek, de az irodalmi magyar nyelvet nem értették. Számukra az egyházi nyelv továbbra is a román maradt. De van újabb keletű történetem is. A rendszerváltás előtt, az Aninószára költözött mintegy háromszáz klézsei csángó a rendszerváltás után kezdte el követelni a román misét. Oláh Dénes korondi származású plébános rögtön kérte az áthelyezését, mert mint fogal­mazott, számára képtelenség magyar embereknek románul misézni. Ma az egyházmegyében huszonkét helyen mintegy tízezer római-katoli­kusnak szolgáltatunk román nyelvű misét.

Az erdélyi magyar püspökségek már a kommunizmus idején sok ezer román hívőt szolgáltak ki templo­maikban, akiket a hatalom eltiltott a görög-katolikus egyháztól. Hogyan látja a történelmi egyházak ökume­nikus szerepét a sokszínű és soknyel­vű Erdélyben?

Beszélgetésünk idején éppen Pál apos­tol megtérésének ünnepe van, amely a keresztény egyházak egységéért foly­tatott nyolcnapos imasorozatot zárja. Ennek üzenete az, hogy a darabokra szakadt kereszténység az elveszített egységet keresi. Az erdélyi egyházak­kal a Caritas segélyszervezet vonalán ma már teljes az együttműködés. A cél, hogy teológiailag, a hittudo­mány alapján is közeledjünk, keres­sük azt, ami közös. Azt az egységet, amiért Jézus az utolsó vacsorán így imádkozott: „Legyenek mindnyájan egy, hogy elhiggye a világ, te küldtél engem.”

Új Város – 2015. március