NEM MAGÁNÜGY

Prokopp Katalin

 Aktuális hagyomány

Március 14-én lesz hét éve, hogy Chiara Lubich elhunyt, vagy ahogy ő mondta, átköltözött a földi máriapoliból a „mennyei máriapoliba”. Januárban megkezdődött boldoggá avatási eljárásának első szakasza. „Hol az evangélium ezekben a kissé száraz, szinte bürokratikus ceremóniák­ban, tele eskütételekkel, jegyzőkönyvekkel és hivatalos beszédekkel?” – teszi föl a kérdést az eljárást indító ünnepség kapcsán olasz társlapunk főszerkesztője, de válaszként máris felsorol három dolgot. „Az evan­gélium ott él mindenekelőtt a népben, amely kiemeli és megünnepli a példaképül szolgáló keresztények életszentségét. Ott él annak az embernek az életében is, akinek elindítják a boldoggá avatását. Végül pedig jelen van a hivatali eljárás elemeiben is, annak ellenére, hogy inkább az ismétlődést és az intézményességet jelenítik meg, mint a Lélek élénkségét és szabadságát, mert az egyház szilárd bizonyosságát hivatottak kifejezni. Az énekekben, himnuszokban, a dokumentumok aláírásában az egyház élete lüktet, mely évszázadok óta ünnepli Krisztus jelenlétét az Ekklesia-ban.”

Magának a szenttiszteletnek is sok olyan formáját lát­juk, amelyek megkérdőjelezhetik bennünk az egyház e hagyományának létjogosultságát és aktualitását. A zarándokhelyek hemzsegnek az ájtatos kegytárgyak­tól, melyek sokak polcán kabalaként díszlenek, és nem egy ismerősünk a szentektől szinte gombnyomásra várja a csodákat, legalábbis azt, amit annak gondol. Mire jó, jó-e egyáltalán, hogy a Fokoláre Mozgalom foglalkozik alapítója oltárra emelésével? E havi szá­munkban erre a kérdésre keressük a választ, és próbá­lunk közelebb jutni az életszentség új útjának megis­meréséhez, amelyet Isten Chiarán keresztül, a rá bízott karizmával nyitott meg nemcsak néhány kiválasztott személy, hanem a tömegek, mindannyiunk előtt.

Hamvazószerdán néhány ismerősömmel szóba került, ki hova megy, megy-e szertartásra, mire egyik barátnőm röviden ezt mondta: „Számomra magánügy, hogyan böjtölök”, és a hangsúlyában enyhe rosszallást véltem felfedezni, hogy erről nyíltan beszélgetünk. Mikor általános iskolában azzal mentegetőztünk egy-egy el nem végzett feladat miatt: „Azt hittem, hogy…”, mindannyiszor megkaptuk tanárainktól: „Hin­ni a templomban kell.” A szójáték és barátnőm magatar­tása mögött ott húzódik a modern kor nyugati társadal­mának gondolkodása, amely egyebek mellett a vallást is a privát szférába száműzi és magánügyként kezeli. Ez a mentalitás befészkeli magát lelkünkbe, és sovány vigasz, hogy nem így volt ez más korokban, és nem így van ma sem, más kultúrákban. Hányszor küzdünk összeszorí­tott foggal az életben, hogy fennmaradjunk a víz színén, de mennyire nehezen vesszük rá magunkat, hogy segít­séget kérjünk és a közösség erejéből merítsünk!

Az egyház hagyományában hál’Istennek tovább élnek azok az eszközök, amelyek lehetővé teszik, hogy, mint egy nagy családban, közösen járjuk életutunkat: Az egyházi év szakaszai, mint a nagyböjt, a szertar­tások, a szentségek. Ide sorolható a szentek tisztelete is: személyükben az egyház nagyobb testvéreket állít mellénk, akik segítenek és példájukkal bátorítanak életünk útján.

Új Város – 2015. március