Az egység lelkisége         AZ ÉV TÉMÁJA

Ahogy én szerettelek titeket

Ezzel az elmélkedéssel zárjuk Chiara Lubich  lelkisége
egyik alappillérének, a főparancsnak az elmélyítését.

Azt kérdeztük magunktól, hogy létezik-e Isten­nek egy olyan akarata, mely különösen is ked­ves Jézusnak, mert ebben a helyzetben egyik pillanatról a másikra meghalhatunk. Igen, egyikünk húsz éves, a másik tizenöt, a harma­dik huszonhárom, de meghalhat bárki közülünk.

Közöttünk mindennél fontosabb, hogy kölcsönös szeretet legyen.

Úgy szeretnénk Isten színe előtt megjelenni életünk végén, hogy legalább ezt az akaratát teljesítettük. Emlékszem, hogy kinyitottuk az evangéliumot és ezt olvastuk: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.”¹

Az az elköteleződés, amit ez a parancs kér, ezeknek a szavaknak a szépsége és radikalitása erősen szíven ütött mindenkit. Egymás szemébe néztünk, mi fia­tal lányok és kijelentettük: „Kész akarok lenni arra, hogy meghaljak érted”, és a másik is ezt mondja: „én is érted”, „én is érted”. Mindenki mindenkiért. Ünnepélyes szövetséget kötöttünk a halál árnyéká­ban. Mindenki mindenkivel. Ez a szövetség az alap, amelyen az egész Fokoláre Mozgalom nyugszik és ez a kereszténység lényege.²

Ha késznek kell lennünk arra, hogy életünket adjuk egymásért, akkor logikus, hogy kész legyünk arra is, amit a felebarát iránti szeretet kér: meg kellett osztanunk az örömöket, a fájdalmakat, szegényes javainkat, lelki tapasztalatainkat. Arra törekedtünk, azt akartuk, hogy minden másnál fontosabb legyen a kölcsönös szeretet közöttünk.³

Nem mindig kell a testvérekért fizikailag meg­halnunk, de lelkileg igen, és ezt úgy tesszük meg, hogy elfelejtkezünk önmagunkról, megtagadjuk önmagunkat azért, hogy eggyé váljunk velük, – ahogy mi mondjuk – „a felebarátokat éljük” az ő életüket azért, hogy megfelelő módon tudjuk őket szolgálni.⁴

Szívünkben az a vágy volt, hogy Jézus itt a földön, legalább közöttünk megvalósítva lássa végrendele­tét (…), mert emlékeztünk arra, ami az Írásban áll: „Mindenekelőtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt szüntelenül” (1Pt 4,8). Mindenekelőtt, tehát a tanulás előtt, a munka előtt, az életünk előtt, bármilyen ügyünk előtt, ami a szívünkben volt, min­dennél előbbre való tehát a kölcsönös és folyamatos szeretet.

Attól fogva, hogy komolyan nekiláttunk, hogy megéljük az új parancsolatot, életünkben minősé­gi változás következett be. Új béke, új öröm, új erő költözött belénk és egy égő vágy, hogy a jót tegyük, és közben fény árasztott el bennünket. Mi is történt? Azáltal, hogy mozgásba hoztuk a kölcsönös szeretetet, beigazolódott az, amit Jézus mondott: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben – az én szeretetemben, az egyházatyák így mondják –, ott vagyok közöttük.” Jézus közénk jött. És mindaz a cso­dálatos újdonság, amit szívünkben megtapasztaltunk, jelenlétének és lelkének a hatása volt.⁵ 

¹ Sant’ Egidio közösségnek, 1977. december 11.

²  Római szeminaristáknak, 2001. május 22.

³ Provinciális atyáknak, 1987. május 29.

⁴ A hindu-keresztény szimpózium résztvevőinek,
  2001. június 15.

⁵ Az Indiai Püspöki Konferenciának, 2001. január 10.

Forrás: CN 2014/17

Fordította: Reskovits Ágnes