Sok éves tapasztalatunkra visszatekintve néhány konkrét példával tudjuk ecsetelni kereséseinket, megélt élményeinket, tudva, hogy életünknek ez a szelete is egy folytonos felfedezés és feladat.

Előfordult, hogy eleven gyerekeink a vasárnapi misén a padok alatt előre mászva vidáman megérkeztek az oltárhoz, ahol a csengővel akartak játszani, nem sikerült őket időben megfékezni. Mindig vittünk magunkkal kis könyveket, autókat, kedvenc, másokat nem zavaró játékot, hogy segítsünk nekik. Volt, hogy hátul álltunk meg és ott mindig lehetőség volt a nyugtalankodóval kimenni a templom elé. Ilyenkor a kulcslyukon keresztül figyeltük a mise menetét és áldozáskor már be tudtunk menni, hiszen akkor már csak rövid idő volt a befejezésig. Néha bosszankodva mentünk haza: „Miért nem értik meg, hogy csendben, fegyelmezetten kell a templomban lenni, hogy ne zavarják a felnőtteket?”

Idős plébános bácsink, akit sokszor nagyon zavart a gyerekek jelenléte, Olaszországban járva egy szép templom előterében rászólt az ott hangoskodó gyerekekre: „Gyerekek, otthon kell játszani, nem itt. Menjetek haza!” Mire az egyik kisfiú ártatlanul felnézett rá: „De bácsi kérem, mi itthon vagyunk!” Hazaérkezvén mondta: „Ezentúl nem szólok a gyerekeknek, mert jó, hogy ők itthon vannak.”

Sokszor voltunk olyan templomban, ahol kialakítottak „gyermekbarát” körülményeket a kicsik számára. Közelünkben van egy kápolna, ahol rengeteg csengő van, és amikor kell, boldogan rázzák a gyerekek, majd egy kis szobában foglalkoznak velük a mise alatt. Másutt láttuk, hogy a mise előtt papírt kapnak a gyerekek és az oltár előtt színes ceruzák várják őket. Miatyánk alatt az egész gyereksereg kivonul, és együtt mondják az imát.

Plébánosunk egyszer azt mondta nekünk, nem baj, ha elkéstek, csak üljetek előre, olyan rossz az üres padoknak beszélni. Megfogadtuk kérését és érdekes, azóta sikerült pontosabban érkezni. Megértettük, hogy mindnyájan „otthon” vagyunk a templomban, a családba érkezünk, ahol nem kell szégyellni azt, hogy ha valamilyen dolog miatt (pl. utolsó pillanatban tisztába kell tennünk ötödik gyerekünket) késünk, hiszen a Jóisten tudja és látta, hogy miért történt ez. Nem a rosszalló tekintetek irányítják az életünket, hanem a „belső hangunk”, amelyet követünk.

Ha nagyon zavaró a hangoskodó gyerekünk, akkor ki kell vinnünk, mert az atyára és a hívekre is figyelemmel kell lennünk, hiszen igazából a piciknek nem való a felnőtt liturgia. Néha el is beszélgethetünk a mise előtt gyerekeinkkel, mi miért van a templomban, mik ezek a hosszú szövegek, mi az értelmük. De sokszor, ha lehetett, külön misére mentünk, vagy csak egyikünk ment el a nagyheti szertartásra.