Idén tavasszal minden idők egyik legnagyobb árvize sújtotta Horvátország Száva-menti térségét. Ekkor érkezett a hír az ottani fokoláre közösségtől, hogy nagy szükségük lenne minden segítségre. Teltek a hetek, a hónapok, és júniusban újból érkezett egy levél az ottani helyzetről. Ekkor már egyértelmű volt számunkra, hogy nekünk is tennünk kell értük valamit. A kérésre kimondott határozott igenünk mindenkitől személyes döntést kívánt: végül tizenegyen indultunk útnak autóval Budapestről és Pécsről, hogy segítsünk a helyreállítási munkálatokban Gunja-ban, ahol a víz a legnagyobb pusztítást végezte.

A lakosság nem számított árvízre, ezért felkészületlenül érte őket a katasztrófa. A víz az ablakok szintjéig ért, így az egyébként idilli és barátságos falu házai egytől egyig lakhatatlanná váltak. Volt, akinek a kertjét, a termőföldjét is elmosta a víz, és olyan is, akinek az istállójában minden állat megfulladt, így a gazda nincstelenné vált.

A falu lakói mind elköltöztek, csak azok a férfiak tartózkodtak ott, akik részt vettek az árvíz utáni munkálatokban. Nem volt nehéz felfogni, hogy nagy munka vár ránk. Mikor egy helyi férfi elpanaszolta nekünk, hogy az árvíz után a fiatalok közül senki nem jött vissza, hogy segítsen, megértettük, milyen fontos a jelenlétünk.

Az első feladatunk tereprendezés volt, ami azt jelentette, hogy egy templomkertben sepregettünk és gereblyéztünk. Aztán következett a keményebb munka: vakolatot bontottunk az elázott falakról. Bennem volt egy rossz érzés, miszerint hosszú utat tettünk meg, hogy segíthessünk és csupán egy hétvégére jöttünk, rengeteg munka lenne, és amit ránk bíztak, haszontalan feladatnak tűnik. Később a helyiek elmesélték, hogy ez a terület zarándokhely, ahová pár nappal később egy ünnepséget szerveznek, melyre nagyon sok embert vártak. Ekkor vált világossá, miért is volt hasznos és értékes a munka, amit ott végeztünk: ezeknek az embereknek hónapok óta minden nap azzal telik, hogy takarítják a házuk táját, a falut, és még hosszú hetekbe telhet, mire az otthonuk újra lakhatóvá válik. Lelkileg nagyon nehéz nekik ez a monoton munka és a kilátástalan helyzet, és mi ebbe a bizonytalanságba csempésztünk nekik egy élményekben gazdag, tartalmas és szép napot.

Este Zupanja-ba autóztunk, ahol a fokoláre helyi közösségének tagjai szállásoltak el minket. Az a hatalmas vendégszeretet, amivel fogadtak, lenyűgöző volt. Szabadidejüket is ránk áldozták, hogy körbevezessenek a városban, és elmentünk közösen szentmisére is. Ismerkedtünk a kultúrájukkal és nagyon szép kapcsolat alakult ki köztünk. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, most is felmerültek nyelvi nehézségek, hiszen az idősebb korosztályból a legtöbben nem beszéltek angolul, mégis az a szeretet, ami köztünk kialakult, minden akadályt legyőzött. Másnap Eszéken tettünk egy körutat, mielőtt hazatértünk volna. A közös munka és városnézések révén a mi csapatunk is összekovácsolódott.

Pár nappal később már itthon hallottuk a hírt, hogy példánkon felbuzdulva a horvát közösség tagjai is elutaztak a faluba, ahol jártunk, hogy bekapcsolódjanak a munkába. 

 Fotó: Silvia Scatragli

Új Város – 2014. október