Magával ragadó, szép, sportos lány. Egészen természetes. Fiatal, keresztény, gen. Váratlan betegség, szenvedés, halál. Óriási lendület az Ég felé.

Kezdetét vette Chiara Luce Badano boldoggá avatási pere.

     1971. október 29-én az észak-olaszországi Sassellóban született. E kedves kisváros a ligúr tengerpart belső területén fekszik, a vidék jellegzetes terményeit: a gombát, a mandulát, a gesztenyét mindenki ismeri és kedveli.

Chiara, Ruggero Badano és Maria Teresa Caviglia egyetlen gyermeke. Ruggero camionsofőr, Maria Teresa munkásasszony. Házasságkötésük után 11 évig nem született gyermekük, nem nehéz elképzelni tehát, azt a kitörő örömöt, amit kislányuk születése jelentett. „Óriási örömünk ellenére azonnal megértettük – meséli Maria Teresa –, hogy ő nemcsak a mi gyermekünk, hanem mindenekelőtt Isten gyermeke.” Az édesapa szűkszavú, erős hitű, s bár tekintete szigorú, mégis kedvességet sugároz. Az édesanya melegszívű, beszédes asszony, lányával őszinte, bizalmas kapcsolata volt.

Chiara gyermekkora gondtalan. Keveset mondhatunk róla, de azt mindenképpen kiemelhetjük, hogy a szokásostól eltérő derű jellemzi. Édesanyja otthagyja munkahelyét, hogy a kicsivel törődjön. A család melegsége, az intim beszélgetések, összefonódnak azokkal a pillanatokkal, amikor a szülők nemet mondanak lányuknak, vagy gyerekes csínytevései, makacssága miatt megdorgálják. Minthogy egyetlen gyermekként ő állt a szülők és a rokonok figyelmének középpontjában, könnyen elkényeztetett gyerek lehetett volna. „Tudatában voltunk ennek – mondja az édesanya –, ezért kezdettől fogva világosak és egyértelműek akartunk lenni: nem hagytunk ki egyetlen alkalmat sem, hogy emlékeztessük őt arra, hogy a Mennyországban van egy másik, nagyobb papája.”

A piros alma

Egy kis történet a kisebb-nagyobb események közül, melyek átszőtték növekedésének, nevelésének „szent történetét”: „Egyik délután a kislány egy szép piros almát hozott haza. Megkérdeztem tőle, honnan van. Azt felelte, hogy a szomszéd asszonytól, Giannától… anélkül, hogy megkérdezte volna, elveheti-e. Elmagyaráztam neki, hogy mielőtt valakitől elvesz valamit, meg kell kérdeznie, ezért rögtön visszaküldtem az almával, s hogy kérjen bocsánatot. Chiara azonban nem akart menni, szégyellte és megmakacsolta magát. Aztán megmagyaráztam neki, hogy sokkal fontosabb bevallani az igazat, mint egy finom almát megenni. Chiara visszament a zöldségeshez, és mindent elmondott. Este az asszony hozott neki egy kosár almát mondván, hogy „ma valami nagyon fontosat tanultál meg.”

A találkozás

Chiara egyik jellemvonása a nagylelkűség: az általános iskola első osztályában, az egyik feladatban levelet kellet írni a gyermek Jézusnak. Ő nem játékokat kér, hanem: „Add, hogy Gilda nagymama meggyógyuljon, és minden ember, aki rosszul érzi magát.” Békülékeny természetű. Még ha nagyon is jól tudja, mit vétett, s olykor összeveszik szüleivel, mindössze néhány pillanat, s feloldódik köztük az ellentét. Apró, mégis fontos dolgok ezek. A mama megkéri, hogy szedje le az asztalt. „Nem, nincs kedvem”. De alighogy a szobájába ér, visszafordul és megteszi. „Mama, kösd fel rám a kötényt.” És leszedi az asztalt.

Ilyen és ehhez hasonló epizódok tükrözik, milyen biztos alapokon nyugvó keresztény nevelésben részesült, nemcsak szüleinek, hanem a tartós barátságoknak, a plébániai közösségnek, a plébánosnak köszönhetően is, aki lelkesítő hittanórákat tart. Különleges érzékenységet mutat az idős emberek iránt, akiknek igyekszik segíteni.

Kilenc éves, amikor 1980 szeptemberében megismeri az egység ideálját egy találkozón, ahol a Gen 3-ak, a Fokoláre Mozgalomhoz tartozó tizenéves lányok vesznek részt. Meghatározó esemény ez számára, amit megerősít szüleinek ugyanehhez a közösséghez való csatlakozása is, akik 1981-ben jelen vannak Rómában, az Új Családok nemzetközi találkozóján, a Familyfesten. Édesanyja így beszél erről: ”Amikor hazaértünk, azt mondtuk: ha megkérdeznék tőlünk, mikor házasodtunk össze, azt válaszolnánk: amikor megismertük ezt az Ideált”. Attól kezdve a Badano családot még inkább a bensőséges légkör, az összetartás jellemzi.

Sport, érzelmek és evangélium

Szent Ágoston gyakran említi, hogy „a szeretet széppé tesz.” Chiarán – fiatalos frissességet árasztó, kedves vonásain túl -, valóban az evangéliumi szépség tükröződik. Már gyermekkori fényképein is világosan látszik nagy akaraterővel rendelkező egyénisége. De ami leginkább magával ragadó, az a tisztaságot sugárzó tekintete. S ez megmarad serdülőkorában is, melyet a lehető legtermészetesebben él át. 1985-ben Savonába költöznek, mert ott végzi a középiskolát, mely az igazat megvallva, törekvései ellenére sem mindig megy könnyen. Negyedik osztályban megbukik, és ettől igencsak szenved.

Szüleivel nem mindig értik meg egymást, de a szeretet mindig erősebb a problémáknál. Nem ritkán mindkét részről kompromisszumot kötnek, pl. az esti hazaérkezés időpontját illetően. Különösen a hétvégi estéket ugyanis, Chiara szereti barátaival a sassellói bárban tölteni. Szeretik és értékelik őt, számos barátja és barátnője van. Szeret táncolni, énekelni, és különösen sportolni: teniszezni, úszni, hegyet mászni. Nem tud csak úgy „ellenni”, tervei szerint hostess akar lenni. Chicca, egyik barátnője így emlékszik rá vissza: „Rendkívül türelmes volt, adott magára az öltözködésben, szerette a klassz frizurákat, néha kicsit festette is magát, de mindezt csak módjával.”

Chiara gyakran álmodozik… néha, amikor egy-egy fiúra néz, így szól oda barátnőjének: „Ő tetszik.” De semmi több. „Ezekben az érzelmekben mindig helyén volt az esze, sosem siette el a dolgokat.” – mondja Chicca. Lucával ellenben egészen kivételes a kapcsolatuk: még ha szerelem nincs is közöttük, nagyon jó barátok. Egy kis idő után aztán megszakítja a kapcsolatot, annak ellenére, hogy szereti a fiút. Úgy érzi, hogy valami hiányzik belőle. Luca egy szomorú levélben kéri, hogy kezdjék újra, mert érzi, hogy valóban szereti Chiarát. De ő kérlelhetetlen. Mit is mondhatnánk? Ugyanolyan lány volt, mint mindenki más, ugyanakkor volt valami, amiben egy kicsit különbözött a vele egykorú fiataloktól: tudott „elvágni”, visszahúzódni, ha kellett, mert párbeszédben élt Istennel.

1988 nyarán egy apró esemény alapvetően meghatározza élete további részét. Éppen egy sikertelen vizsga után indul a Gen 4 kislányokkal Rómába, a kongresszusukra. Nyomja a szívét, hogy megbukott, de nem csügged. Ezt írja szüleinek: „Elérkezett egy nagyon fontos pillanat: a találkozás az Elhagyott Jézussal. Nem volt könnyű átölelni, de Chiara Lubich ma délelőtt elmagyarázta a Gen 4-eknek, hogy Ő kell, hogy a Jegyesük legyen.”

Chiara élete utolsó pillanatáig szoros kapcsolatban van Chiara Lubichkal, a Fokoláre Mozgalom alapítójával. Gyakran írnak egymásnak, később „új nevet” is kér tőle, s a válasz: „Chiara Luce (ragyogó fény)”. Halála közeledtével egyszer ezt mondja: „Mindent Istennek és Chiarának köszönhetek.”

Mindenem megvan

Majd valami váratlan történik. Teniszezés közben erős fájdalmat érez a vállában. Eleinte nem is törődik vele, ahogy az orvosok sem különösebben. A visszatérő fájdalmak miatt azonban komoly kivizsgálások kezdődnek. A diagnózis: áttétes csontrák, az egyik legsúlyosabb és legfájdalmasabb daganatos betegség. Chiara Luce hosszú csönd után, bármiféle sírás, vagy lázadozás nélkül, bátran fogadja a hírt: ”Sikerülni fog, fiatal vagyok”. Édesapja így emlékszik vissza arra a pillanatra: ”Biztosak voltunk benne, hogy Jézus közöttünk van. Ő volt az, aki erőt adott.” A mély változás időszaka következik, óriási lendület az életszentség felé.

Megkezdődnek a kezelések. Szembetűnő kifelé forduló magatartása, másokra irányuló figyelme. Pártfogásába vesz egy kábítószerfüggő, súlyosan depressziós lányt, és a pihenést félretéve elkíséri őt mindenhová. A gerincében lévő erős csontelváltozás okozta fájdalmak ellenére gyakran felkel az ágyból, hogy segítsen neki: „Később lesz időm pihenni” – mondja.

A betegség lefolyása elszomorító, de Chiara Luce igyekszik normális és derűs életvitelt folytatni. Vidám, mert Jézus egyre inkább „Jegyesévé” válik. Ezt írja: ”Jézus a legjobb pillanatban küldte ezt a betegséget.” A torinói kórházban fekszik. „Először azzal a szándékkal mentünk meglátogatni, hogy lelkileg „fönntartsuk” őt – mondja egy gen. Hamarosan azonban úgy éreztük, mintha egy mágnes vonzana minket, és megértettük, hogy nem adhatjuk alább, mint ő.” Antonio Delogu, az egyik orvos szavai: „Nagy, csillogó szemeivel, mosolyával megmutatta, hogy nem létezik halál, csak élet.”

Két nagyon fájdalmas műtéten esik át. A kemoterápia következtében kihullik a haja, amire oly sokat adott. Minden kihulló hajtincs láttán egyszerűen, de határozottan ezt ismétli: „Neked Jézus.” Szülei mindig mellette vannak, és emlékeztetik őt, hogy minden szenvedés mögött Isten titokzatos terve bontakozik ki. És Chiara Luce tovább szeret. Egyik barátjának, aki humanitárius misszióba indul Afrikába, odaadja minden megtakarított pénzét: „Nekem nincs rá szükségem, mindenem megvan.”

Morfium nélkül

 Ebből az időszakból megmaradt egy hangfelvétel, amelyen Chiara Luce egy fájdalmas vizsgálatról így számol be: „Amikor az orvosok hozzákezdtek ehhez a kicsi, de kellemetlen műtéthez, érkezett egy asszony, ragyogó mosollyal az arcán. Gyönyörű volt. Odalépett hozzám, megfogta a kezem, és bátorságot öntött belém. Egyszer csak amilyen váratlanul érkezett, úgy el is tűnt. Többet nem láttam, de végtelen öröm árasztott el, és minden félelmem elszállt. Akkor megértettem, mennyi jelet küldene nekünk Isten, ha mindig mindenre készek lennénk.”

Aztán nem tud többé lábra állni. Azt mondja: ”Ha választanom kellene a járás és a Mennyország között, ez utóbbit választanám.” Az utolsó röntgen alkalmával szertefoszlik minden remény. A próbatételek ideje, egy intenzív szakasz kezdődik, de ő nem veszíti el bátorságát. Chiara Lubich ismét ír neki: „Isten végtelenül szeret téged, és a lelked legmélyéig szeretne hatolni, hogy megízleltesse veled az Ég cseppjeit.” Visszautasítja a morfiumot mondván: „elhomályosítja tudatomat, én pedig csak a fájdalmat tudom felajánlani Jézusnak. Még egy kis ideig együtt akarom hordozni vele a keresztet.”

Chiara Luce immár olyan, mint egy felnőtt. Ezt írja neki Fabio De Marzi, egy orvos: „Nem vagyok hozzászokva, hogy olyan fiatalokat lássak, mint te. Mindig úgy gondoltam a te korodra, mint ami a nagy érzelmek, kitörő örömök, a végtelen lelkesedés ideje. Megtanítottad nekem, hogy ez lehet a teljes lelki érettség kora is.” 

Új dimenzió

1989. július 19-én súlyos belső vérzés lép fel. Az utolsó pillanatban mentik meg. „Ne sírjatok miattam. Jézushoz megyek.” A temetésemen nem síró, hanem hangosan éneklő embereket szeretnék.” Újabb kezelések következnek, infúziók. ”Mi egy apró csepp, a Jézus kezébe fúródó szögekhez képest?” S az infúzió minden cseppjére csak ennyit mond: ”Neked”. Egy napon meglátogatja őt Saldarini bíboros, aki így fordul hozzá: „Úgy csillog a szemed! Csodálatos fény árad belőle, hogyhogy?” Erre ő: „Igyekszem nagyon szeretni Jézust.”

Egy alkalommal, szokatlan módon azt kéri szüleitől, hogy barátait ne engedjék be szobájába.” Később megmagyarázza: „Nem azért volt, mintha kevésbé szerettem volna őket, vagy, mert szomorú lettem volna. Sőt! Nehezemre esett leereszkedni onnan, ahol éppen „laktam”, aztán újra visszatérni oda.” A „Mennyország légkörét” érzik mindazok, akik mellette vannak. Ezt írja barátainak: „Egy másik világ várt rám, és nem tehettem mást, csak azt, hogy hagyom, hogy magához vonzzon. De most úgy érzem, hogy egy ragyogó isteni terv ölel át, mely lassan-lassan feltárul előttem.”

Mennyegző

Az utolsó napokban mondja: ”Már nem kérem Jézust, hogy eljöjjön értem azért, hogy a Mennyországba vigyen; nem akarom azt a benyomást kelteni benne, hogy nem akarok többet szenvedni.” Amikor már biztos betegségének kimenetelében (amit nem akar megváltoztatni, nem kéri a gyógyulást, csak azt, hogy képes legyen megtenni Isten akaratát), édesanyjával a „mennyegzőt” készíti elő, vagyis a temetést. Ő maga gondol a dalokra, a virágokra, az olvasmányra, arra, hogy milyen legyen a ruhája: „Mama, amikor majd engem öltöztetsz, ezt ismételd magadban: Chiara Luce már látja Jézust.”

Szülei mindvégig mellette vannak. Szobája előtt pedig a barátai várnak. Mindenütt – mintha ez teljesen természetes lenne – béke és nyugalom honol. Édesanyjához szólnak utolsó szavai: „Ciao. Légy boldog, mert én az vagyok.” 1990. október 7. Vasárnap van, hajnali 4 óra.

A temetésen kétezren vesznek részt. Aki nem hisz Istenben, az is ott akar lenni. A jelenlévők Mennyországról, örömről beszélnek, arról, hogy Chiara Luce példáját látva Istent választották. De életének halála után is hatása van. Chiara Luce híre egyre terjed. Aki megismeri életét, ösztönzést érez arra, hogy  radikálisan élje az evangéliumot és Istent válassza élete mindenéül.

Chiara Lucét Acqui Terme püspökének kezdeményezésére, a boldoggá avatási eljárás első, egyházmegyei szakaszában „Isten szolgálójává” nyilvánították, a következő szakasz ma már a Vatikánban folytatódik.

Michele Zanzucchi

Livio Maritano püspök úr, a boldoggá avatási eljárás kezdeményezője. Tanúságtételre van szükség Livio Maritano, Acqui Terme püspökét kérdeztük Miért fekszik szívén ez az ügy? Úgy éreztem, hogy tanúságtétele igen fontos, különösen a fiatalok számára. Elég, ha figyelembe vesszük, hogyan élte át betegségét, és hogy halála micsoda visszhangot keltett. Nem lehetett veszni hagyni egy ilyen jelentőségű életpéldát. Ma is szükség van életszentségre. Segítenünk kell, hogy a fiatalok megtalálják a helyes irányt, hogy célja legyen az életüknek, legyőzzék bizonytalanságukat, magányukat, s bátorságot kapjanak, amikor a fájdalommal, a sikertelenséggel találkoznak. A beszédek és elméletek nem győzik meg őket. Tanúságtételre van szükség. Milyen személyes emléke fűződik Chiara Badanohoz? Amikor egy-egy alkalommal beszélgettem vele, olyan érettséget találtam benne, mely magasan túlszárnyalja a vele egykorú fiatalok érettségét. Megértette és magáévá tette a kereszténység lényegét, vagyis: Isten, az első helyen; Jézus, akivel spontán, testvéri kapcsolata volt; Mária, mint példakép; a szeretet központi szerepe; az evangélium hírüladásáért érzett felelősség. Mindez a szenvedés és a halál próbatételét kiállta (melytől nem félt, hanem várta), s egyedülállóvá tette életét.  Az egyes lelkiségek „megszülik” szentjeiket. A Fokoláre lelkiségének milyen nyomát látja Chiara Luce életében? Azt, amit a Mozgalom, önmagára jellemző módon aláhúz, jelen van Chiara Luce életében: Isten és a szeretet központi helye, az egység, az egyház iránti szenvedély. Természetesen az egyház Chiara Lubichnak mond köszönetet, mert a Mozgalom óriási mértékben meghatározta lelki formálódását.

 

Új Város – 2000. 5. szám