Új Város – 2014. október

Testvériség déli szomszédainkkal

Az első lépés személyes döntést kér, de ami utána következik, az nem mindennapos.

 Idén tavasszal minden idők egyik legnagyobb árvize sújtotta Hor­vátország Száva-menti térségét. Ekkor érkezett a hír az ottani foko­láre közösségtől, hogy nagy szük­ségük lenne minden segítségre. Teltek a hetek, a hónapok, és júniusban újból érkezett egy levél az ottani helyzetről. Ekkor már egyértelmű volt számunk­ra, hogy nekünk is tennünk kell értük valamit. A kérésre kimondott határo­zott igenünk mindenkitől személyes döntést kívánt: végül tizenegyen in­dultunk útnak autóval Budapestről és Pécsről, hogy segítsünk a helyreállítási munkálatokban Gunja-ban, ahol a víz a legnagyobb pusztítást végezte.

A lakosság nem számított árvízre, ezért felkészületlenül érte őket a ka­tasztrófa. A víz az ablakok szintjéig ért, így az egyébként idilli és barátsá­gos falu házai egytől egyig lakhatat­lanná váltak. Volt, akinek a kertjét, a termőföldjét is elmosta a víz, és olyan is, akinek az istállójában minden állat megfulladt, így a gazda nincstelenné vált.

A falu lakói mind elköltöztek, csak azok a férfiak tartózkodtak ott, akik részt vettek az árvíz utáni munkála­tokban. Nem volt nehéz felfogni, hogy nagy munka vár ránk. Mikor egy he­lyi férfi elpanaszolta nekünk, hogy az árvíz után a fiatalok közül senki nem jött vissza, hogy segítsen, megértettük, milyen fontos a jelenlétünk.

Az első feladatunk tereprendezés volt, ami azt jelentette, hogy egy temp­lomkertben sepregettünk és gereblyéz­tünk. Aztán következett a keményebb munka: vakolatot bontottunk az elá­zott falakról. Bennem volt egy rossz ér­zés, miszerint hosszú utat tettünk meg, hogy segíthessünk és csupán egy hét­végére jöttünk, rengeteg munka lenne, és amit ránk bíztak, haszontalan fel­adatnak tűnik. Később a helyiek elme­sélték, hogy ez a terület zarándokhely, ahová pár nappal később egy ünnep­séget szerveznek, melyre nagyon sok embert vártak. Ekkor vált világos­sá, miért is volt hasznos és értékes a munka, amit ott végeztünk: ezeknek az embereknek hónapok óta minden nap azzal telik, hogy takarítják a házuk táját, a falut, és még hosszú hetekbe telhet, mire az otthonuk újra lakható­vá válik. Lelkileg nagyon nehéz nekik ez a monoton munka és a kilátástalan helyzet, és mi ebbe a bizonytalanságba csempésztünk nekik egy élményekben gazdag, tartalmas és szép napot.

Este Zupanja-ba autóztunk, ahol a fokoláre helyi közösségének tag­jai szállásoltak el minket. Az a hatal­mas vendégszeretet, amivel fogadtak, lenyűgöző volt. Szabadidejüket is ránk áldozták, hogy körbevezessenek a vá­rosban, és elmentünk közösen szent­misére is. Ismerkedtünk a kultúrájuk­kal és nagyon szép kapcsolat alakult ki köztünk. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, most is felmerültek nyelvi nehézségek, hiszen az idősebb korosz­tályból a legtöbben nem beszéltek an­golul, mégis az a szeretet, ami köztünk kialakult, minden akadályt legyőzött. Másnap Eszéken tettünk egy körutat, mielőtt hazatértünk volna. A közös munka és városnézések révén a mi csa­patunk is összekovácsolódott.

Pár nappal később már itthon hal­lottuk a hírt, hogy példánkon felbuz­dulva a horvát közösség tagjai is el­utaztak a faluba, ahol jártunk, hogy bekapcsolódjanak a munkába.

Fotó: Silvia Scatragli